Róma felé, félúton

Blog VBT

Megyek a kocsival az úton. Hadiút volt egykoron, szép, egyenes. Már a középkorban is erre járt a sereg. Nem véletlenül. Ugyanis az a bizonyos középkori út egy olyan római hadiút nyomvonalán épült, amit a kelta szekérútra raktak. Persze a köveit elhordták a házak-várak alapjaiba, falaiba, s ami megmaradt, az a posványos, kátyús keréktörő, na, az lett az „új” út. Mert hát nem minden jó vagy jobb, ami új. Így vagyok ezzel a mocskos Halloweennel is. Pont ezen jár az agyam, a római hadiúton haladva…

Mert hát megengedő lennék, vagy mifene! A sokacoknak is eltűröm rendre, hogy hungarikumoljanak itt nekem a busóskodásukkal. Baján voltam főiskolás, Kalocsán voltam katona, szépen körbelőttem Mohácsot, tudom, mit beszélek.

Hopp, egy kátyú! Visszaköszön a középkor. És középvonal sincs. Semmi se felezi meg a szürke csíkot, de nem is kell, rutinból vezetek. Ezért hajtottam bele. Tegnap még nem volt itt, ma meg már itt van. Ilyenek ezek a hirtelen itt termő dolgok. Ha tiltakoznék ellene, akkor is itt lenne. Hej, de lennék autószerelő!

Kicsit éhes is vagyok. Mit egyek, ha hazaértem? Tököt? A tök az finom. Az a klasszik sütőtök, nem ám ez a másfajta, újdonáns. De persze az csak desszert. Legfeljebb kisbabáknak főétel. Inkább bevágok előtte egy kis török ételt, mondjuk egy ősi magyar töltött káposztát. És hát utána a feketeleves se maradhat el. Kell Az indián (bocsánat, amerikai őslakos) cigi mellé (GYEREKEK! NE DOHÁNYOZZATOK!).

Persze a káposzta nem testidegen tőlem, akinek az ősei mégiscsak a Szécsényi szandzsák területén éltek, már Hádim Ali pasa idejétől fogva, s ki tudja, nem kevert-e bele valaki a vérvonalamba egy kis félholdat? Ha már felvidéki palóctól kezdve székelyen át még tán gepida vér is csörgedezik az ereimben… na meg hát elleneim szerint némi sémita, de ez egyelőre nem megerősített. Mondjuk Aliékkal kiegyeznék, ők nem voltak sudribunkók. Simán életben hagyták az adófizetésre kötelezhetőeket. Bezzeg a labancok… Amit az oszmán nem tett meg, ők simán bevállalták. Szép akkurátusan lemészárolták a vár összes nőjét és gyerekét. Biztos éltek a gyanúperrel, hogy a hódoltságban megfertőződtek valami idegen hagyománnyal.

Megyek ezen az úton, hát elég döcögős, de azért itt van, és ez fontos. Pannónia dicsérete. Vagy Illíriáé. Esetleg Szkítiáé. De mindenképp provinciális.

A csudába, hát én is pannon kelta lennék, a kirelejzumát! Most akkor, hogy utáljam én akkor ezt a Halloweent? Ami ugye, már nem is az, ami régen volt, hanem új. Így támad ránk Ámerika! Amit én úgy visszautasítok, mint a hagymátlan lepényt! Semmi nem kell, ami onnan jön! Teflon? Rohadjon meg, én vas edényben sütök! Virtuális fizetőeszköz? Még mit nem? Soha! Itt a zsebemben a jó öreg forint! Farmernadrág? Száradjon le tövig mindkét lábam, ha ilyet hordanék! Coca Cola Mikulás? Hát az aztán…

Jó, az mondjuk, becsúszik néha. Pedig azon már nem is a régi Mithrasz papok csúcsos süvege és pásztorbotja van, hanem puttony, tele ajcsi zacsikkal.

Jaj, de várom már a karácsonyt! Az végre igazi európai, igazi magyar ünnep! Nem ez a töklámpásos idétlenség! Olyankor szépen bevisszük a szobába a Mithrász-kultusz jegyében a kelta örökzöldet, amit a németek hoztak újra divatba, mi meg már nagyon, de nagyon, de nagyon régóta, egészen 1824 óta tartunk, elénekelünk néhány angolszász nótát, és meglepjük egymást áruhitel-tartozásokkal.

Amúgy a karácsony sokkal jobb, mint a húsvét, ami a nyúl és a tojás ünnepe. És… emlékeim szerint… valaki fel is támadt, bár erre a részre már nemigen emlékszem, csak arra, hogy locsolkodni kell, meg naná, hogy inni!

Még egy kátyú. Hát mi a jó élet van már itt? Ezek az életemre törnek? Pont most? Amikor az élők és holtak világának határa ennyire elkeskenyedik? Mindegy, majd Szilveszterkor ősi magyar szokás szerint gyújtok egy petárdát, amivel jól elijesztem az ártó szellemeket. Meg a kutyákat.

Jó ez a kelta-római-középkori hadiút. Vajon ennek a vége is Rómában található? Matteo most eléggé velünk van, tuti örülne neki. Pláne, ha a sógorokon keresztül vezetne, akik szintén offolták a kvóta-elosztást. Ez legalább összeköt minket. Meg a Halloween-utálat.

Öreg nénikék az út szélén. Nógrádi parasztasszonyok. Tököket árulnak. Faragni valókat, sütni valókat, díszíteni valókat. Nekik nem kérdés, hogy jó-e ez az újfajta módi. Úgy örülnek neki, mint virágboltos a Valentin napnak.

No, még az is! Az a kínos, semmitmondó, ugyancsak amerikamajmoló akármi… A szerelmesek nagy napja. Lónak az alját! Biznisz! Még jó, hogy mi, magyarok, nem pénzzel, vagy az ajándék nagyságával, hanem együttlevéssel, odafigyeléssel, törődéssel, egyszóval lelkiséggel fejezzük ki szeretetünket! Mi teljesen mások vagyunk. Mi még megtartjuk mindenszentekkor a halottak napját! És jó kommunista szokás szerint tavasszal a termékenységi nőnapot is. Nekünk még számít valamit, ha azt mondjuk: az angol futball magyar nemzeti sport! Mert hiszen egyek vagyunk, homogének, s ebben rejlik elpusztíthatatlanságunk. Soha semmit nem engedtünk asszimilálódni, adoptálódni. A természetes beépülést von Haus aus utasítjuk el. Zsigerből.

Mi, itt, a Kárpát-medencében. Egyedül a világon. Megőrizve tisztán minden értékünket.

Szóval vesszen a Halloween!

A rohadt életbe, ez jó nagy gödör volt… Kinéz jövő héten egy centríroztatás.

() VBT ()          

(Kiemelt kép forrása: https://sirasok.blog.hu/2010/04/13/osi_utak_a_pilisben)

Facebook hozzászólások

2 thoughts on “Róma felé, félúton

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük