A hallgatás ára

Blog VBT

Érdekes beszélgetésem volt a minap egy kollégámmal, aki azt fejtegette nekem, hogy bizony ideje lenne a saját művészeinket is legalább akkora vehemenciával támogatni, ahogyan azt az ellenoldal teszi. Én lennék a legboldogabb, ha ezt megtennénk. Ám ennek van egy igen komoly feltétele: a hallgatást meg kell törni.

Ki a magyar?

Mondanám, hogy régen minden jobb volt. Hogy régen egyáltalán nem számított, ki a jobboldali és ki a baloldali, ki miben hisz (ki kiben hisz). De ez nem így van. És soha nem is volt így. Elég, ha csak az Illyés Gyuláék hathatós aknamunkájával feledésbe merült, a kánonból úgy tűnik, végleg kikerült Sinka István költőre gondolunk. S az ő esetében legalább elmondhatjuk, hogy a zseni a még nála is nagyobb zsenit lehetetlenítette el. De Ady perc-emberkéi a későbbiekben (kiváltképp 1945 után) oly mértékben elszaporodtak, s eluralták a kultúrhatalmat, hogy arra szavak sincsenek. Onnantól kezdve furcsa képződmények láttak napvilágot a magyar Parnasszuson. Mert amíg ’45 előtt annak, akit a baloldal támogatott, elég volt fordulat esetén átmennie a jobboldalhoz, a szovjet megszállás kezdetétől egészen a rendszerváltásig terjedő időszakban a volt jobbosok kétségbeesetten próbálták bizonyítani, hogy annyira balok, mint az övcsat. Ami persze az ősbal elvtársakat meglehetősen irritálta, s válaszreakciójuk a még inkább balra tolódás lett.

No persze akkor is, most is az volt, az maradt a legnagyobb fokmérő, hogy ki a magyar, mi a magyar? Így lettek saját maguk által megteremtődve a magyar, a magyarabb, és az extra magyar alkotók, előadók. Azok pedig, akik csak szépen, csendben, hazaszeretetüket nem a külsőségekben megélve voltak hazafiak, úgy döntöttek: jobb, ha hallgatnak. És hallgattak. És hallgattak akkor is, amikor a rosszul levezényelt rendszerváltásba (vagy tán inkább szabadrablásba) majdnem belehaltunk. És hallgattak akkor is, amikor szabad akaratunkból monetáris unió nélküli, másodrangú uniós ország lettünk. A hallgatás azonban csak az ő hallgatásuk volt. Mert a csend zajt kíván. Így hát felerősödött az a fajta posztbolsevik internacionalista szemléletmód, ami mára nemhogy alább hagyott volna, de újra és újra bizonyítja, hogy tud az erősnél is erősebbé válni.

A hallgatás ára

Márpedig, aki hallgat, az az érvek és ellenérvek ütköztetésében elveszíti tapasztalatát; azt a szükséges rutint, ami minden cselekvés segítője. Így, amikor a hallgatók végre megszólaltak, hangjuk erőtlen és kusza maradt, igaz, régi hangjaikat, régi gondolataikat ugyanolyan elánnal harsogták bele a nagyvilágba. A modernre, a másra, a korszakos változások velejáróira, az új barlangok falaira vetült új árnyakra azonban nem volt már szavuk, nem volt már mondatuk. Ott maradtak bezárva saját börtönükben. S amikor egyszer, másszor onnan kitörni igyekeztek volna, inkább azokhoz a klisékhez nyúltak, amikről tudták, hogy népszerűvé teszi őket, másolva vagy a népi írókat, vagy az ántivilág klasszikusait. Boldog békeidők, Trianon, Horthy, határon túli magyarok, Szent Korona, és még sorolhatnám azokat a témákat, amiket műveikben ábrázolni próbáltak, s nagyon helyesen tették, mert e felsoroltak bizony kultúránk, történelmünk szerves részélt képezik. De nem a kizárólagos részét. (Ahogyan egy rész sohasem lehet egész.)

A társadalom évtizedről évtizedre, évről évre, napról napra változik. Ezekre a változásokra pedig okvetlenül muszáj reflektálnia a művészetnek. Minden oldalról. Mert ha a polgárság újra és megint csak az egyik fél narratívájában kapja a szellemi táplálékot, akkor nagy valószínűséggel egy idő után el is hiszi, hogy amit hall, az igaz. S nem csak hogy igaz, de ez az igazság. Ami pedig még ezen is túlmutat, hogy lassan a hallgatásba burkoltak is ezt kezdik hinni, saját hallgatásukat pedig önnön tehetségtelenségük bizonyítékának tekintik.

Szentek és gonoszak

Hogy mi az igazság? Azt, kérem, senki sem tudja. Az azonban nem ördögtől elvetett kijelentés, hogy mindegyik politikai oldalon vannak jók és rosszak. Korproblémákat és korosztályos problémákat is ideértve. Ideológiai hovatartozás tekintetében is. Identitás tekintetében is. És nem is kell feltétlenül a nagyon rossz, vagy a kollektív tudat által rossznak ítélt dolgokra gondolni. Elég a kultúra ürügyén folytatott ál-párbeszédek szereplőinek társadalmi megítélését nézni. Hogy egy konkrét példát mondjak, a győri választás hajrájában Lovasi András a Kiscsillag frontembere kijelentette, hogy ha minden fideszes olyan lenne, mint Dézsi Csaba András, akkor ő bizony fideszes lenne. Így lett a gonosz Lovasiból a pillanat tört része alatt jó Lovasi az egyik oldalon, s így vált a pillanat tört része alatt a jó Lovasi gonosz Lovasivá a másik oldalon. Pedig ő végig ugyanaz a remek zenész maradt. Csak éppen ezúttal kiállt amellett, amiben hitt. Ahogy eddig is, csak most a mi szájízünk szerint.

Szent meggyőződésem, hogy a hallgatást meg kell törni. S bizony hozzá kell szólni mindenhez. Versben, regényben, publicisztikában, dalban, bármiben az alkotó- és az előadóművészet teljes palettáját ideértve. Nem lehetnek többé tabuk, nem lehetnek többé kényes témák. És nem lehet elhitetni senkivel, hogy az egyik, vagy a másik politikai csoport egyívásúakból áll. Azt a fajta mellérendelő viszonyt kell elérni, s igen, kezdetben kiharcolni, ami lehetővé teszi az igazi párbeszédet az oldalak között. Ennek a harcnak a frontvonalában pedig a társadalomtudósok mellett ott kell hogy álljanak a művészek, akiknek tenni is kell azért, hogy a baloldal által az elmékbe sulykolt otromba hazugsággal, miszerint az igazi művészet mindig ellenzéki, sőt, mindig baloldali, egyszer, s mindenkorra leszámoljunk.

***

Éjszaka írom e sorokat. Tapasztalatom szerint ez a kései óra pont megfelelő annak a publicitásnak, amit az ilyen és hasonló írások megérdemelnek. Bőven az ingerküszöb alatt kalibrálva azt, ami amúgy teljesen magától értetődő.

Lenne.        

() VBT ()  

Facebook hozzászólások

1 hozzászólás “A hallgatás ára

  1. Halleluja! Erröl is szól a cikk. Meg aztán ha onnan ki, akkor ide egyenesen beköltözünk.
    Lassan azonban elköltözhetnének a többiek. Akkor talán észrevesz valamit a PS a többi blogjainál is. Talán talán.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük