Lemezbe zárt emlékek

Blog VBT

Tíz nap – tíz lemezborító. Olyan lemezeké, amelyek meghatározóak voltak az életemben. És semmi leírás, csak a borítóképek. Ez volt Simon Péter barátom kihívásának lényege. S én – már csak a lemezek miatt – igazságtalannak tartottam, hogy emlékezés nélkül cselekszem. Ezt pótolandó született ez az írás. Tíz lemez – tíz rövid történet. Kronológiai sorrendben.

*

01 – Prokofjev: Péter és a farkas

Fogalmam sincs, miért ez lett az első lemezem, de ez lett. Meselemez, mondhatták a boltban, és valóban az volt, méghozzá komolyzenébe ágyazva. Az op.67 számú művet a mester 1936-ban írta. Nagymamám akkor tíz éves volt, Gömbös Gyula meg halott. Szergej Szergejevics műve, amelyhez narrátorszöveget is írt, így kezdődik: „Egy szép reggel Péter az úttörő kinyitotta a kiskaput, és kisétált a rétre.” . Bár Prokofjev zseniális zeneszerző volt, politikai vátesznek nála nagyobb barmot keveset jegyeznek. A sikeres nyugati pályaív után jó ötletnek tartotta visszatérni a Szovjetunióba. Lett is része mellőzöttségben, üldöztetésben. Ikonikus pont élete utolsó napja, mely egyben Sztálin pokolra jutásának napja is.

Na, de a lemez… Hát imádtam. Hallgattam, ha kellett, ha nem, főleg lefekvés előtt, amolyan időhúzás gyanánt, na meg azért, mert varázslatosra íródott. Persze volt olyan része, amitől féltem, s nem, nem a farkas. Hanem a kacsa. Fogalmam sincs, miért, de ez volt. Az oboától azóta is kiráz a hideg. Ha a kacsa jött, mindig magamra húztam a paplant, és elkeztem a falat kapargatni valamelyik lyuk-kezdeményen a kettőből. Sarokban elhelyezkedő ágyam okán ugyanis egyszerre kétfelé próbáltam kiásni magam a kötelező alvás elől. A főfalon Csinda Juliskáék felé kívántam lyukat ütni, hogy onnan kukkoljak ki éjszakánként. A válaszfalon pedig a nappaliban álló tévét akartam titokban nézni, akár iszonyat későn, este 9-kor is. Persze egyik lyukat se sikerült befejezni. Ma meg már értelme se lenne. Az a ház már rég nem áll, s Juliska, aki tüdőgyulladásom napjaiban minden este átjött, hogy Rideg Sándor Bakterházából olvasson fel nekem, már a mennyben van. 

*

02 – Halász Judit: Kép a tükörben

Szerelmes voltam Halász Juditba. Még jóval azelőtt, hogy Marilyn Monroe-ba, akiből csak akkor ábrándultam ki véglegesen, amikor megtudtam, hogy évek óta halott. Na, jó, nem véglegesen, mert egy darabig még azt gondoltam, hogy ha fiatalon halok meg, akkor majd odafönt valahogyan megkörnyékezem, és… De csúnyán elrontottam. Ahelyett, hogy éltem volna a lehetőséggel, túléltem a lehetőséget. (Ezen a ponton kicsit elgondolkodom azon, hogy talán indokolatlanul sokat írok a korai halálról. Pedig máskülönben vidám gyermekkorom volt, testvérem is majdnem lett, de aztán mégse, és kutyát is csak azért nem kaptam, mert kikaparná a virágokat a kertben.)

Szerelmes voltam Halász Juditba. S íme, most örökre lerakom vállamról a hatalmas terhet: egyszer megcsaltam. Jobban mondva többször is, de egyetlen nővel: Koncz Zsuzsával. Mentségemre szóljon, hogy pont azzal a dallal, ami ezen a Halász Judit lemezen is rajta van. Mert amíg a Bóbitát, a Csudálatos Maryt, vagy az Állatkerti útmutatót rongyosra hallgattam, a Micimackó… a Micimackó sajna Zsuzsával tetszett jobban. Praktikus oka van ennek: az ő változatának végén a vokál sokkal erőteljesebben zikzikel. Márpedig én ötévesen fanatikus zikzikes voltam. Sokszor csak úgy, a semmittevés közepette, lemezhallgatás nélkül is nekiálltam zikzikelni.

*

03 – Mendelssohn: “Olasz” Szimfónia – E-moll hegedűverseny

A lemezt Emberné Anikó nénitől, Péter barátom és szerzőtársam édesanyjától, első zongoratanárnőmtől kaptam ajándékba a sikeres záróvizsga alkalmából. Az A-dúr „Olasz” szimfóniát olyankor hallgattam, amikor próbáltam megfékezni a verések miatti sírást. Mit mondjak, sokat hallgattam. Felnőtt fejjel már tudom, hogy anyám nem engem, hanem apámat ütötte olyankor, s nagymamám is vejének címezte arcomra mért csapásait. Az idejekorán rám sütött „olyan leszel, mint apád” bélyeget sosem sikerült lemosnom magamról, s azóta saját erőből is jó néhány új bélyeggel gyarapítottam lelki filatékámat. Ahogyan azonban az ütlegek is megszűnnek egyszer fájni, s a test is kiheveri a sokkot, úgy volt lelkem számára is menedék a lemez második része, az E-moll hegedűverseny. Ezt olyankor hallgattam, amikor már nem a fájdalomtól, hanem a szomorúságtól sírtam, megkönnyebbülve, annak tudatában, hogy olyan semmirekellő, mint én, úgyse éri meg a felnőttkort. Jól elbasztam.

*

04 – Bikini: XX. SZÁZADI HÍRADÓ

Amíg nyaranta más középiskolások üdülőkben vagy építőtáborokban voltak, én a Központi Budapesti Kántorképzőbe jártam, s végigtanultam a júniust meg a júliust. Igaz, csak az első év első napja volt iszonyatosan nehéz, amikor belementem a nagy büdös ismeretlenbe, felkészülve arra, hogy kockafejű szentfazekakkal kell végigülnöm a stúdiumokat. Erre mit nem látok? Az évfolyam kétharmada lányokból állt. Gyönyörű lányokból. A fiúk pedig… Nos, két görög kispap barátom, Kocsis Peti és Gorcsa Gyuri mellett (előbbi azóta a Hajdúdorogi főegyházmegye érsek-metropolitája, utóbbi pedig plébános Tokajban) olyan barátom is akadt Simon Tomi személyében, aki megismertette velem azt, hogy milyen, amikor Amerikából bejön a zene.

Amíg tehát kevésbé radikálisabb társaink biciniumokat és Lassus motettákat bifláztak, valamit próbáltak elmélyülni Bach és Buxtehude mesterek életművében, mi ribizlibortól mákonyosan dalolgattunk a lángosképű babánkról, és motyogtunk matematikus módra az ELTE jogi kara előtti téren. Nem mondom, hogy kockázatmentesen, ugyanis akkoriban sem ez a fajta zene, sem a klerikális attitűd nem volt épp divatban.

*

05 – Dire Straits: Brothers in Arms

Borzalmasan nagy és elálló füleim voltak. Ma már nincsenek. A füleim persze ugyanazok, de már nem hiszem azt, hogy borzalmasan nagyok és elállóak. Akkoriban viszont, 17 éves fejjel igen jól jött ehhez a mentális defektushoz a Dire Straits. Hogy miért? Természetesen azért, mert Mark Knopfler állandóan fejpántot hordott. Amikor pedig a zenéjüket megszerettem, a fejpántot is elkezdtem hordani, hasonlatosan egy csenevész Björn Borg klónhoz. De legalább a füleimet leszorította.

A Money for Nothing volt az a szám, amit unokaöcsémmel A és B oldalra másoltatva kazettáztam be a Zsiguli hifijébe. Ezzel indult, s ezzel érkezett a verda. Ez szólt benne. 1987-től 1988-ig csak ez. Egyrészt, mert szerettem, másrészt, mert beszorult. Később, amikor végre kijött, bepróbálkoztam egy  Iron Maiden kazival, aminek az lett a vége, hogy „fílingbe kerültem, Maunika”, aztán Balassagyarmaton, a kórházzal szemben – gyermekkori önjóslatomat beteljesítendő – szépen nekicsapódtam a betonfalnak. Kutya bajom se lett.

(Az alábbi klip érdekessége, hogy Budapesten forgatták, s a benne szereplő lány csoporttársam volt az újságíróiskolában.)

*

06 – Cseh Tamás: Fehér babák takarodója

Mit is mondhatnék? Ez a lemez AZ a lemez. Nyár, Mezőkövesd, Zsóry, és valami boldog-balga érzés, amit a 19 éves hajlamos összekeverni a szerelemmel, pedig ez valami egészen más. A reprodukciós ösztön  csúcsra járatása, a hormonkatarzis, a biológiai atomrakéta, ami, ha kilövik, végzetes következmények elindítója lehet, ha viszont a silóban marad… akkor is. Talán ennyi fallikus utalás elég is ahhoz, hogy végül eláruljam: nem lett belőle semmi. Csak egy jó lemez megismerése.

És persze egy barátság igazi kezdete. Mert ha akkor nem szeretem meg Cseh Tamást, később nem mondhatom magaménak egykori barátja, Kátai Zoltán barátságát, akinek innen kívánok mielőbbi felépülést.

*

07 – Dolly Roll: Dupla vagy semmi

Jaj, Istenem! Na,  ha már eddig őszinték voltunk, ugye… Akkor ezt se tagadjuk el, ugye… Ugye… Ugye? Szóval egy pénzért megvett „sikeres” főiskolai felvételi jutalmaképpen kaptam egy CD-magnó-rádió kombót. Pont olyat, amilyen Julcsinak volt a Szomszédokban. Mutatom!

Egy baj volt vele: hogy akkortájt Balassagyarmaton égen-földön semmi más CD-t nem lehetet kapni, csak ezt, itt fent. Hát megvettem, hogy kipróbáljam a kütyüt. A szobában, zárt ajtók mögöt folyt le a tesztelés, s a hangminőséggel maximálisan elégedett voltam, igazat adva persze a haveroknak, akik szerint a Vinyl jobban visszaadja a basszust.

A lemezről… a lemezről annyit, hogy tele volt dalokkal. De tényleg. És sokat is hallgattam, bólogatva magamban, hogy ez már igen, ez aztán a technika! Csak azok a fránya számok ne lettek volna… Nem akarok megsérteni egyetlen Dolly Roll rajongót sem, de nekem legalább akkora kínszenvedés volt ez, mint amikor a tyúk megpróbál tojást szoptatni.

(Ezen okok miatt inkább egyik személyes kedvencemet, egy csodálatos Styx nótát linkelek ide)

*

08 – Balázs Fecó és a Korál: Kőfalak

No, az meg úgy volt, hogy Kammena Vourlába szervezett a főiskola egy utazást. Az utolsó pillanatban bucskáztam be a csoportba, csupán egy polifoam matraccal és egy hálózsákkal, na meg 150 márka költőpénzzel. Sátor híján a szabadban terítettem le a matracomat, idilli környezetben: jobbról fügefa, balról mandarinfa. Alattam pedig hangyaboly, de ezt csak éjjel tudtam meg, s miután három méterrel arrébb csúsztam, már semmi sem zavarta álmomat.

A tavernák mélyén, éjjel háromkor, kissé metaxás állapotban hozott össze a sors Csejtei (vagy Csajtai?) dokival, aki szintén Baja mellől érkezett, s valami általam ismeretlen oknál fogva Rózsa nevű felesége helyett az általam ismeretlen nevű, Néma Bob szerű barátjával vágott neki Fiat Puntójával az útnak. Mint már mondottam volt, pénz az nem nagyon volt nálam, gitár azonban igen. S amíg pengettem nekik, ők fizettek, mint a katonatiszt. Éjjel pedig bejártuk kocsival a várost, lehúzott ablakokkal bömböltetve a Szeretet koldusait, meg a kölyköket a hátsó udvarból.

Egy héttel később „örökre” elbúcsúztunk egymástól, majd a csoportunk busszal visszaindult Bajára. A szaloniki határátkelőn szembesültünk azzal az egyszerű ténnyel, miszerint buszunk forgalmija két hónapja lejárt, sofőrünk útlevele pedig fél éve. Fogalmam sincs, idefele hogyan jutottunk át a határokon, de a görögök ott és akkor azt mondták, hogy az ideiglenes engedélyek kiállítása 12-24 óra időtartamot vesz igénybe. Na, mondok, nekem annyi kidőm nincs! Azzal a többiek legnagyobb megrökönyödésére átsétáltam Jugóba, és kiálltam stoppolni. Az első kocsi csúful elhajtott mellettem. A második kocsi… egy Fiat Punto volt. A dokiék ültek benne. Egészen Bajáig vittek. Útközben csak úgy harsogott a hangszórókból a Hazafelé.

*

09 – Muzsikás: Élő népzene I.

Mit is mondhatnék? A Muzsikás zenéjét – ahogyan a magyar népdalok hallgatását – mindenki számára kötelezővé tenném. Mert aki hallgatja, az úgyse állja meg, az énekelni is fogja. Aki pedig énekli, az őrzi és hagyományozza is.

Ősz volt, új szemeszter, s a leánykollégium aulájában megtartott buli már annyira a vége felé járt, hogy csak filozófiatanárom és én képeztük a sokadalmat. És akkor egyszerre értek minket a sorscsapások. Először a borunk fogyott el. Aztán a sörünk. Végül a cigink (GYEREKEK! NE DOHÁNYOZZATOK!). Utóbbi annyira megviselt minket, hogy kínunkban már a dekkeket kezdtük el egyenesítgetni. Mikor ennek is a végére jártunk, nem maradt más, mint a portás nénitől kunyerbálni. Filtolja volt az istenadtának. A szocializmus mentholos lehelete. Élő férfiember inkább tőből metélné le mindkét heréjét, mint hogy ilyet vegyen a szájába. De nem volt mit tenni. S ahogyan a Filtolt meggyújtottuk, hopsza, jobbra lent észrevettünk egy üveg kadarkát. A széki táncrend pont illett hozzá, hiszen a széki táncrend minden alkoholhoz illik. S az ostorakasztó székvárosi magastorony dallamból rakott árnyékában örök és megbonthatatlan barátságot kötöttünk. (Már a nevére se emlékszem).

*

10 – Sub Bass Monster: Félre az útból!

Mindig is szerettem volna egy nyitott tetejű autót, aminek faberakásos műszerfala van. Aznap teljesült a vágyam. A Madách Színházból jöttem haza, ahol egy darabom bemutatójára készültünk, amikor Sződliget után kikanyarodott elém a semmiből egy fehér Golf. Hogy az ütközést elkerüljem, jobbra rántottam a kormányt, aminek következtében a padka balra dobott, egyenest az árokba. A kocsi teteje elszállt, egy picinyke fa pedig pont a műszerfalba ékelődött. Én megúsztam az egészet egy homlokról lefittyedő bőrdarabkával és egy agyrázkódással. Pontosan egy éjszakát töltöttem a váci kórházban, azt is öreg bácsik vécére segítésével, és nővérkék utáni futkosással udvarlás céljából. Elaludni nem akartam, mert tudtam, hogy ha elalszom, meghalok. Másnap szépen fogtam magam, és saját felelősségre távoztam, mert tudtam: ha még egy napot maradok, meghalok.

Odahaza egyszerűen képtelen voltam elaludni, kerestem hát valami zenét a gépemen. Valamit félreüthettem, mert csak Sub Bass Monster szerepelt a találati listán. Találomra ráklikkeltem egy teljes albumra. Aztán három napig csak akkor tudtam elaludni, ha ez szólt, s csak addig tudtam aludni, amíg ez szólt. Valahogy meggyógyított engem. Mint annak idején Mendelssohn.

***

Sok lemez, sok emlék maradt még bennem. S képzelheti a kedves olvasó, micsoda emlékekről lehet szó, ha azt mondom, hogy ezek itt fent még a publikusabb nosztalgiázásokból valók. Néha viszont – akár egy kihívás kapcsán – érdemes múltba révedni. Hátha ott megtaláljuk a régi önmagunkat, s hátha ez a régi énünk üzenni akar nekünk valami fontosat mostanra.

() VBT ()

Kép Kiemelt: Djmag
Facebook hozzászólások

3 hozzászólás “Lemezbe zárt emlékek

  1. Remek írás, élveztem minden szavát! Üdvözlet egy ‘65-ös évjáratútól😉

  2. Tetszik VBT válogatása, persze a köztünk lévő korkülönbség miatt, neki korábbról kezdődnek picivel a kedvenceim, ám bemutatni nincs módomban, mert vidéken vannak “elrejtve”, és egy ILLÉS albummal kezdődik, de van OMEGA, JIMI HENDRYX, YES, KROKUS, ELP, LGT, LED ZEPPELIN, RUSH, FRANK ZAPPA, és ugyan albumuk nem is volt tudtommal (nekem nincs), és én is csupán rádióból ismertem, esetleg haverok magnófelvételeiről a BAJTALA TRIÓ, KEX, SCAMPOLÓ nótáit. Talán TOP 10-et nem is tudnék összeállítani.

  3. Érdekes.Mindannyiunknak
    megvan a..going down memory
    lane..zenei kisérettel.
    Korál -t sosem hallottam,de
    jok lehettek.A

    volksi olyan Bert Jensh-ses.
    De gitár az Jimmy-s Star spangled
    banners és a Credence C..

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük