Mobilos műveltség

Blog VBT

Mondják, hogy a legszéleskörűbb ismeretei az érettségi előtt álló fiataloknak vannak. Utána a többség vagy elbutul, vagy szakbarbárrá válik, s csak az elenyésző hányad érzi át az élethosszig tartó tanulás fontosságát. Ma rá kellett jönnöm, hogy a többséghez tartozom. S ha régebben latinos műveltségem is volt, ma legfeljebb, ha mobilos van.

***

Csodákkal teli kicsinyke ajándékszekrény volt ez a mai nap, mely összetettségében megmutatta, mennyire képtelen korban is élek.

Kezdődött azzal, hogy a baráti társaságomban délelőtt „A nagy pénzrablás” című spanyol sorozatról folyt az eszmecsere.

– Te szereted, VBT? – kérdezte barátom.

– Nem nézem. – feleltem neki.

– Tudod, ki rendezte?

– Fogalmam sincs.

– Álex Pina. – jött a meglepő válasz.

– Pina? Akkor régóta szeretem. Csak nem tudtam, hogy rendez is. Meg hogy keresztneve is van, ráadásul férfinév.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy e pontnál akár el is hallgathattam volna. Én azonban elkezdtem mesélni nekik egy régi ötletemről, amit sajnos sosem valósítottam meg, s ami most Pina direktor úrról jutott eszembe, nevesen a német Punica üdítős sztorit.

A terv egyszerű volt. Amikor tudomást szereztem ennek a germán dzsúsznak a létezéséről, a fejembe vettem, hogy megpróbálom idehaza forgalmazni. Sajnos ehhez pénzem és üzleti tapasztalatom nem volt, csupán a reklám kiötlésére futotta:

*

Lány és fiú a buli kellős közepén, pont a diszkógömb alatt állnak. A srác normális, ő sört iszik. A lány viszont egy üveg Punicát. Na, így lötyögnek szépen, komótosan a hígfos dajcs popzenére, amikor a lány abbahagyja a laza riszát, a fiú felé tartja az üvegét, és ezt mondja:

– Kimegyek a mosdóba. Megfognád a Punicámat?

*

És hát igen, ez még a lájtosabb verzió. Na, de nem is én lettem Magyarország kizárólagos Punica-forgalmazója, s tudtommal senki más nem lett azóta sem.

Szóval csak mondom: idehaza a Punica egy piaci rés!

***

Miután ez volt a nap intellektuális mélypontja, innen már csak felfelé vihetett az út. Gondoltam én naivan. Csakhogy ekkor egy másik barátom elkezdett játszani a mobilján a Legyen ön is milliomos című, műveltségi vetélkedős alkalmazással, ahol következett a kérdés másfél millióért:

Amerikai rockegyüttes neve:

A: AC+DC

B: ACDC

C: AC-DC

D: AC/DC

Szívem szerint egy acéltüskés fotelbe szíjaztam volna a feladvány íróját, aztán kétszer 1000 Watton arra kárhoztattam volna, hogy fél napon keresztük Varga Irén dalokat hallgasson éhgyomorra. Hát könyörgöm, mindenki tudja, hogy az AC/DC ausztrál zenekar!

És akkor eszembe jutott!

Hogy hoppá! Az emberek manapság már nem könyvekből, de még csak nem is újságokból, vagy a televízióból tanulnak. Hanem mobil-alkalmazásokból és lényegtelen instant információkat árasztó közösségi oldalakból.

***

Pontosan tegnap este került elém például egy Weöres Sándor-interjú félperces részlete a TikTokon, s bizony, a kommentek közül az volt a legtöbb, ami a „fogalmam sincs, hogy ki ez a tag” jelentéstartalmat hordozta.

Én meg még ahhoz a nemzedékhez tartozom, aki azt is tudja róla, hogy Sanyi bácsi meglehetősen gyűlölte a gyerekeket, szóval a gyerekversnek tartott versei se gyerekversek. A Csiribiri például úgy született, hogy a költő, aki akkor már évek óta Károlyi Amy férje volt, reménytelenül beleszeretett Polcz Alaine-be, s ezt a versét szerelmes vers gyanánt írta neki, egy asztalra feltérdelve elé. Két perc alatt. A költőnő erre úgy reagált, hogy meglehetősen fura jellemzést adott udvarlójáról, aki szerinte „a moha, a manó és az ember közötti lény”.

Sőt még arra is emlékszem, hogy a felesége, Károlyi Amy gyakran bezárta őt a dolgozószobájába, nehogy – gyakorló alkoholistához hűen – aznap is elmenjen a barátaival kocsmázni, mire a barátai az ajtórésen átnyomott gumicsövön itatták őt. Ami azért nem annyira volt rá jó hatással, hiszen az egyik társasági összejövetelen feleségére mutatva ennyit mondott a körülötte állóknak: „Vigyétek el előlem ezt a kurvát!”. Aztán odatámolygott Polcz Alaine-hez, és nemes egyszerűséggel szájon csókolta őt. Alaine férje, Mészöly Miklós, aki mindvégig ott állt neje mellett, később csak ennyit mondott egy barátjának, aki számon kérte rajta tétlenségét:

„Mondd, mit tehettem volna? Hogyha megütöm, elterül a földön. Hogyha számon kérem, mit kérjek számon rajta? Hiszen mindenkivel lehetetlen volt. Az egész estét számon lehetett volna kérni rajta.”

***

Ezeknek a régi anekdotáknak a felelevenítése hirtelen elém hozta a felismerést. Hogy vajon ha most időutazóként megjelenne egy kisgimnazista az 1930-as évek Budapest-Fasori Evangélikus Gimnáziumából, akkor vajon a kortársaival milyen diskurzust tudna folytatni?

Esetleg ha a régi nagy újságírók a mi kolumnáinkat bogarásznák, azon kívül, hogy lassan már soronként tördelünk, fittyet hányva a klasszikus „bekezdés-fejezet”-értelmezésnek, stilisztika tekintetében egytől tízig mennyire dobnának minket a pokol hetedik bugyrába?

Mert ugye a régiekről hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy ostobábbak voltak, mint mi most. És persze kevésbé szépek. Az a kép is most jött elém valamelyik nap, amelyiken az 1920-as férfi szépségverseny győzteseit mutatják be, s szó mi szó, nem egy matyóhímzés egyik sem. Csakhogy… a dátumot tovább gondolva… ezek a férfiak egyrészt háborús veteránok, másrészt az életben maradottak táborát erősítik. Adódik a kérdés, hogy a mi komfortszintünkkel, a mi erőnlétünkkel közülünk vajon hányan élnének túl egy hasonló világégést?

***

Egyszóval olyan korban élünk, ahol a Pina rendez, az AC/DC amerikai banda, a televíziós műveltségi vetélkedőben meg simán elénkbe jöhet az a kérdés, hogy melyik sorozatban gurult le a lépcsőn Magdi anyus? (Igaz történet alapján!)

Ne ragozzuk: szépen, de biztosan butulunk elfele. És sajnos az is butaság, hogy ez egy olyan ördögi terv része lenne, amit a gonosz háttérhatalom irányít.

Mert nem erről van szó.

Egyszerűen arról van szó, hogy az előregyártott információk és az előregyártott ételek lustává tettek minket a gondolkodásra és a cselekvésre.

(Én például eleinte kétszer ilyen hosszúra terveztem írni ezt a bejegyzést, de hát…)

() VBT ()

Kiemelt kép: A Punica nevű német üdítőital reklámja


6 hozzászólás “Mobilos műveltség

  1. Kedves VBT!
    Tessék megmutatni, hogy ennek az írásnak hol van a füle és a farka?
    (A kettő között van-e lényeges?)

  2. Ne is mondd Tamás, én gyerekkoromtól a könyvek hű és igaz barátja vagyok, olvastam elég sok könyvet, de nem eleget, már régen elhatároztam, hogy ha nyugdíjas leszek pótolom a restanciát, ami a még el nem olvasott könyveket illeti. igazságtalannak tartom ilyenformán a nyugdíjas kor eléréséhez meghatározott 65. évet, ki tudja azután már mire maradna még idő. Az idő (életkor) előrehaladtával az ember abban bízik, hogy bölcsebb lesz, de lehet, hogy mégis inkább butább, csak nem akarjuk észrevenni, vagy hitegetjük magunkat és bölcsességnek próbálunk meg beállítani oktondiságokat? A műveltség a mi korosztályunknak még sokat jelentett, a baráti beszélgetések vezérfonala volt (persze akadtak sznobok is szép számmal a tágabb környezetben, akik mindig elsőként zengtek dicshimnuszokat, valamely új kiadvány, költő vagy író, vagy más művész megjelenésekor, mit sem tudva a tartalomról). Ma már azt veszem észre, hogy kevésbé fontos a mindennapi életben ez az érték, a hangsúlyok sajnos áttolódtak más, számomra kevésbé vonzó emberi tulajdonságokra, magatartásformákra. Azt mondom addig is olvasgassunk, beszélgessünk, töltekezzünk amíg az idő a barátunk és engedélyt ad rá!

  3. A gránátalma vagy grenadin (PUNICA granatum) a mirtuszvirágúak (Myrtales) rendjébe és a füzényfélék (Lythraceae) családjába tartozó nemzetség egyik faja. Előfordul Nyugat- és Közép-Ázsiában és a Földközi-tenger térségében.

    1. Azt nem tudhatom a német üdítőben valóban az volt-e? Azonban azt gondolom,hogy arról a latin szóról van szó. Ráadásul ott a “cé” tudomásom szerint “ká”. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.