Címke: Sárosdi Lilla

Schillingvágás

Sárosdi Lilla úgy döntött, hogy férjura karácsonyra megfelelőre hízott. És hát… levágta. Az alkalomra direkt nem gyantáztatta le kis bajuszkáját, ezzel is megerősítve azt a mára igazzá vált feltételezést, miszerint a széljobb és a szélbal gyökerei ugyanabból a táptalajból sarjadnak: az emberi ostobaságból.

Így gondozd a Schillingedet!

Befejezett és befejezetlen dolgok

Ahogyan egy kedves fotóművész ismerősöm mondta, vannak a befejezett képek, és vannak a befejezetlen képek. A befejezett képek ideje hellyel-közzel lejárt. Azokat a fotókat nevezzük (neveztük) befejezettnek, melyeket még rendes filmtekercsre exponált az alkotó, majd a mű előhívás útján, fotópapírra fixálva kapta meg végleges állapotát. Ezeknél a képeknél igen nagy gondossággal kellett eljárni, hiszen mind a filmtekercs, mind az előhívó folyadékok, mind pedig a fotópapír igen drága mulatság volt. A fotót jó előre ki kellett gondolni, meg kellett komponálni, s a lehető legkevesebb hibaszázalékkal elkészíteni. Ezzel szemben manapság a befejezetlen képek korát éljük. A csillió pixeles mobiltelefonok és egyéb okos kütyük birtokában mindenki művésszé válhat. De akár befejezett, akár befejezetlen egy kép, mindenképpen átesik egyfajta metamorfózison. Nem biztos ugyanis, hogy a nézőből ugyanazt a hatást váltja ki, mint amit alkotója szánt neki.

A demokráciának is vannak befejezett és befejezetlen szakaszai. Optimálisan a demokrácia él és virul, fejlődik, szépül. S akad, amikor a korszellem csontig rágja avíttas régi testét, aztán kiöklendezi, hogy szerves pempőjén valami új, valami életszerű, valami később akár még gyümölcsözni is tudó szökjön szárba. A Schilling házaspár nekem erre a megrágott, és földre okádott demokrácia-pempőre hasonlít. Még fel kell, hogy falják bűzlő ideáikat a nagyvárosi, liberális maszlaggal táplált férgek. A változásnak azok a fura kis csúszómászói, amelyek éjszakánként másznak ki az utcára Ungváryk, Niedermüllerek és Hellerek dolgozószobáiból, hogy aztán ne hagyják nyugodni a jó érzésű embert amikor ilyesfajta performance-okat lát. Pont, ahogyan annak idején, amikor Soma Mamagésa (whatever, ahogy a székelyek mondják) egy portfolió kedvéért körbehugyozta Európát, majd azt mondta rá, hogy ez művészet. Pont, mint amikor a Krétakörben összegyűlik 150, a megszokott ellen többszörösen beoltott „igazi műkedvelő”, hogy megtekintsék, miféle üzenetet tud átvinni önmagát tárgyiasított formában a mind női, mind férfi, mind klingon, mind pedig akármilyen univerzális létforma által igen bűn rondának kinéző Sárosdi Lilla, és szépséghiányban vele vetekedő férje, Árpád. S még mielőtt bárki is a „ne ítélj, hogy ne ítéltess” elvét olvasná a fejemre, ennek a két egyednek nem (csak) a teste ronda. Hanem a minden mozdulatukra guánókén lerakódó lelkük is, sőt az aztán főleg.

Az üzenet

Az üzenet célja a képre nézve egyértelmű, s egyben esszenciálisan összefoglalja az egész ballib tábor hitvallását Momentumtól Jobbikig, DK-tól MSZP-ig: „Orbán, takarodj!” Csakhogy a fotóval valóban elért hatás ennek pontosan a szöges ellentéte. Ugyanis simán kinéznénk Sárosdi Lillából, hogy (szalma nélkül!) hideg kőre fektetett, mintegy antilucanapi ellenkotyolással morális üzenet-pozitúrába rendezett férjét a nagyobb hatás érdekében valóban árammal csapatta meg, majd éles késsel átvágta annak arteria carotis communis dextráját, s vérét közepesen nagy Tupperware tálkába kifolyatva, azzal írta rá vérvörös betűkkel a rendezőóriás gerincének helyére a disznóhátú üzenetet. Értjük tehát ezt a fertelmes ocsmányságot, csak valahogy más gondolatok indulnak meg limbikus rendszerünkben, mikor a képet szemléljük. Egyszerre hasít belénk az „eggyel kevesebb” extatikus öröme, valamint az epecsatornákat megnyitó, görcsös hányinger. Valamiféle fordított katarzist élünk meg. Pont, ahogyan az irodalmi legenda tartja az egyszeri riporterről, aki már sokadszorra kérdezte sok más kollégája után Nagy Lászlótól a következőt: „Mester, és ez, hogy ki viszi át a fogában tartva, a szerelmet a túlsó partra, ez a gyönyörű költő kép hogyan fogant meg önben?”. Mire a mester a fáma szerint így válaszolt: „A szerelmet… a fogában tartva… nem valami költői kép, s mint olyan meg sem kellett fogannia. Egyszerűen csak megtörtént. Ez ugyanis arról szól, hogy a révész lánya Szántódnál a csónakban leszopott engem.”

Igaz – hamis

Hogy a nagy lászlói történetből mi igaz, s mi nem, fogalmam sincs. Viszont hogy a Schilling házaspár társadalomkritikus világszemléletéből mennyi igaz, azt pontosan tudom. Egyetlen szó se! Illetve ez esetben fényképről lévén szó, egyetlen pixel sem. A kortárts művészetnek ezt a pillanatnak élő formáját, a mém-generálást kívánták magas mondanivalóba ágyazni, s kedvelőik elé tárni. Ott hibáztak nagyot, hogy pár száz, kéket fingó barátjukon és „művész”-társukon kívül az ilyesfajta takonyra senkinek sincs szüksége. S mondjuk már ki végre, de tényleg! Sem Lillára, sem Árpádra, sem az ilyesfajta pszeudo-avantgarde-ra nem kíváncsi a kutya se. Hogy miért nem? Mert ordít belőlük a hamisság. Mert ennek a két bátor akárkinek egyébiránt a szeme sem rezdül, ha olyasmi történik a világban, ami nem az ő igazukat támasztja alá. Egyszóval minden igaz igaz, ha ők igaznak jelentik ki, és minden igaz hamis, ha ők nem tartják igaznak. Ilyen formán adódik az is, hogy sem a Havas-Baukó fiaskó nem érinti meg ingerküszöbüket, sem pedig arra nem rebben szemük pillája sem, hogy akolbéli társaik fáklyás kézzel kokettálnak farkasaiknak.

Vajon mitől kontra a produktív?

A kötöttségek nélküli, szabad művészet egykoron onnan eredt, hogy az akadémiai stílust, a klasszikus iskolát kijárt alkotók és előadók valami letisztultabbat, valami önkifejezőbbet, valami egyénibb utat akartak. Picasso, vagy Chagall is tudott volna úgy festeni, mint Rembrandt. Debussy is képes lett volna Bach-hoz hasonló madrigálokat vagy prelúdiumokat szerezni. Le Corbusiernek sem került volna nagy erőfeszítésébe egy copf vagy klasszicista stílusú épületet megtervezni. De mindegyikük a maga saját nyelvét kereste, s találta meg végül, mindannyiunk legnagyobb örömére. Mindegyikük egyszerűségében ott van ugyanis az erő, a tálentum, valamint az a megfoghatatlan érzés, hogy az alkotó pontosan tudta, honnan hová, s főleg, hogy miért halad. Sárosdi és Schilling „előadásaiban” sem letisztult színészi játékot, sem útkeresést, sem pedig kreativitást nem találunk. Ezek hiányában pedig elmarad a nézőknek szánt üzenet hiteles tolmácsolása. S ami marad, az a Hitler-bajszos Lilla, és a levágott disznó szerepében kivételesen élethű Árpád. Akinél azért, valljuk be, valóban az hozhatná meg a frenetikus hubazmeg érzést, ha Lillácska Árpit valóban visszatöltené a saját beleibe, s felszolgálná, mondjuk, egy szakácsnak, egy tolvajnak, és egy szeretőnek.

Kiegyezés

Summa summarum én minden megoldással hajlandó vagyok kiegyezni. Ha csípős üzenetnek szánták a fotót, azzal is. Ha egyfajta dodonai jóslatnak, akkor azzal pláne. Világképemet, meggyőződésemet semmiben nem befolyásolja, elgondolkodásra pedig legfeljebb csak abból az aspektusból késztet, hogy vajon egy ekkorára nőtt libsi trágyadombból mikor tör elő végre egy igazi, normális ellenzék? Egy olyan baloldal, amely nemcsak a nevében bal. Egy olyan értelmiség, amely valóban értelmes. Egy olyan szellemi hátország, amely propagálja ugyan a másság elfogadását, de nem fakanállal erőlteti le azt az egyszerű többség torkán. Mert ellentétben a feleségverő Molnár Ferenccel, a homoszexuális Pilinszky Jánossal, a kurvázásaiba belehalt Ady Endrével, vagy a téveszméitől fuldokló Latinovits Zoltánnal, Sárosdiról és Schillingről legfeljebb csak a politikatudomány fog megemlékezni egy kósza széljegyzetben, mint a 21. század elejének egyik érthetetlen vadhajtásáról, mely még követői körében sem talált követőkre.

() VBT ()

(Fotó: Sárosdi Lilla Facebook oldala)