Tömeggyilkos Kisfiú

Blog VBT

„A nukleáris láncreakció felfedezése semmivel sem kell, hogy közelebb vigye az emberiséget a pusztuláshoz, mint a gyufa feltalálása.” (Albert Einstein)

És akkor ledobták Hirosimára. 1945, augusztus hatodikán, reggel 8 óra 15 perckor. Mintegy fél perccel később – a becsapódás pillanatában – közel 70 000 ember halt meg a nukleáris tűz, vagy a gigantikus erejű lökéshullám következtében. Az elkövetkezendő hetekben további 100 000 ember halt meg sugárbetegségben. Aztán három nappal később, augusztus 9-én ugyanez megismétlődött (némileg kevesebb áldozatot követelve) Nagaszakiban. A világ pedig soha többé nem lett már olyan, mint annak előtte volt.

Kisfiú és Dagadt pasi

Van-e az emberi cinizmusnak magasabb foka, mint becenevekkel ellátni az apokalipszisnek ezt a két nagykövetét? Little Boy és Fat Man. Kisfiú és Dagadt pasi. Mintha csak valamiféle gyermekmese szereplői lennének. S a gyilkos tervnek nem ez volt az első olyan momentuma, ami minden jó érzésű emberben visszatetszést kelt azóta is. Az első atombombát ugyanis, amely a „The Gadget”, azaz, „A Szerkezet” fantázianevet kapta, az új-mexikói Jornada del Muerto sivatagban robbantották fel. Jornada del Muerto szabad fordításban a halottak napja. A kísérleti atomrobbantás programjának neve pedig Trinity, azaz Szentháromság volt.

Úgy játszottak ezek az igen komoly tudósok, politikusok és katonák a nevekkel, mint amilyen pragmatikusan kezelték több százezer ártatlan civil másodpercek alatt bekövetkező együttes kínhalálát. S már az első híradások alkalmával megkezdődött a tisztára mosás. A propagandagépezet ugyanazt mantrázta hónapokon keresztül. Hogy hát a csendes-óceáni hadszíntéren a két robbantás nélkül még hosszú hónapokig tartott volna a mészárlás, több százezer amerikai katona halálát követelve…

Az egyedüli igazság ezzel szemben még ennél is rémisztőbb.

Náci vereség?

A két szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió egymással versengve lopták haza magukhoz a náci tudósokat. S az ezekkel a tudósokkal beérkező innovációk nagyban elősegítették hatalmi pozícióik megtartását, sőt megerősítését. Mintegy megágyazva ezzel a tényleges harcok befejeztével kirobbanó hidegháborúnak. Ezt a folyamatot egy igen érdekes mellékszál is segítette: az USA külföldi hírszerzése egykori Gestapo tiszteket beszervezve megalapította a nyugati hírszerző szolgálatokat. Ezeken a nácikon soha senki nem kérte számon a korábbi tetteiket, mi több, igen magas pozíciókba kerülve, gazdagon, ágyban, párnák közt haltak meg.

Adjuk hozzá az egyre kevesebb ismeretlent tartalmazó egyenlethez azt a tényt, miszerint július végére Japán már elvesztette a háborút. A kapituláció csupán idő kérdése volt. Viszont itt volt ez a két, működő atombomba. És olyan jó lett volna kipróbálni, mit tudnak. Különösen arra nézvést, hogy mi történik a robbanások után. Az amerikai tudósoknak ugyanis a megszállt övezetben évtizedekre elegendő kísérleti terepet biztosított Hirosima és Nagaszaki.

Mindeközben Sztálin – az amerikai és brit szövetségesek egyértelmű jóváhagyásával –  a legyőzött és elfoglalt országok civiljeinek millióit – köztük közel félmillió magyar embert – hurcolta el mindenféle indoklás nélkül országába az újjáépítés fáradságos feladatát elvégezni. S ahelyett, hogy a generalisszimusz megijedt volna az USA bombáitól, csak még jobban hajtotta őt a vágy, hogy neki is legyenek ilyesfajta felnőtt játékai. Amiket aztán – saját házi nácijai segítségével – hamarosan meg is kapott. (Ahogyan egyébiránt ugyanezek a náci tudósok segítették mindkét nagyhatalmat az űrversengés idején.)

Az tehát, hogy a II. világháború a nácik vereségével végződött, nem teljesen fedi a valóságot. Maradjunk annyiban, hogy az eleje, a közepe, de még a legvége is az emberi kegyetlenség tobzódása volt.

Soha többé képmutatás!

Minden év augusztusának hatodik napján, pontosan reggel 8 óra 15 perckor megkondul egy lélekharang Hirosimában. „Soha többé Hirosima!”, ezt hirdeti a harang csengése a Föld minden nemzetének. Pedig nem ezt kellene csilingelnie. Inkább valami ilyesmit: „Soha többé képmutatás!”. Mert nem az atombomba, nem a fúziós energia ölt aznap Japánban. Hanem a hatalomvágynak az a foka, amely a „járulékos veszteség” fogalmát olyan plasztikusan kezeli, mintha csak arról beszélne, hogy kell-e még egy maraschino cseresznye a koktélba, vagy elég egyetlen darabka.

Fel kell végre fognunk, hogy nincs olyan, hogy elfogadható számú áldozat. Tudom, egyesek számára paradoxon, hogy amikor félmillió ember halálával meg lehet menteni százmillió embert a biztos haláltól, akkor mi legyen a teendő. Csak hát… Egyszerűen minden emberi élet fontos és pótolhatatlan. Amikor bárkit megölünk, magunkból gyilkolunk meg egy darabot. Visszahozhatatlanul, visszavonhatatlanul.

Jól tudjuk, hogy a történelmet a győztesek írják. Pontosan ezért lehet olyasmiket olvasni Hirosima és Nagaszaki kapcsán, mint hogy „A bombázások szerepe a megadásban, és a felvetődő etikai, morális kérdések máig heves viták tárgyát képzik.” . Etikai, morális kérdések? Jézusom! Mik ezek a kérdések? Hogy etikus-e legyilkolni 20 másodperc alatt 70 ezer védtelen civilt, köztük nőket, gyerekeket, öregeket? Hogy morálisan mennyire elítélhető a további 100 ezer, sugárfertőzésben elhunyt, és a több évtized elteltével is rákos, meddő, és egyéb súlyos szervi betegségben szenvedő több millió áldozat?

***

Hirosima egyetlen „tanítása” nem más, mint hogy az ember bármire képes a hatalom megszerzése és/vagy megtartása érdekében. Ezt mindenki tudja, és mindenki így tudja.

Az emberiséget pedig – ha egyszer elpusztul – nem a nukleáris láncreakció fogja elpusztítani. Hanem a közöny, az ostobaság, az individualizmus, az elembertelenedés.

Isten adjon örök nyugodalmat az atombomba áldozatainak! És Isten adjon nekünk reményt az öntudatra ébredéshez!

() VBT ()

Facebook hozzászólások

10 thoughts on “Tömeggyilkos Kisfiú

  1. Kedves Tamás!
    Nagyon, de nagyon jó írás, KÖSZÖNÖM! Nekem különösen ez a gondolat tetszik: “Amikor bárkit megölünk, magunkból gyilkolunk meg egy darabot. Visszahozhatatlanul, visszavonhatatlanul.”
    Ezentúl figyelemmel fogom kísérni írásait (kár, hogy eddig nem tettem!).
    Üdvözlettel: Miklós

  2. Nem a “kipusztulás” az igazi katasztrófa, mert ahhoz nem kell “szándék” elég, egy tőlünk független kozmikus esemény, egy ismeretlen járvány, egy nagyobb geológiai anomália, minden emberi beavatkozástól függetlenül… Az a “katasztrófa”, amit az emberiség saját maga ellen tesz, tudatosan, tervezve! Az atombomba bevetésénél az volt a legnagyobb aljasság, hogy a polgári lakosságot használták fel “hatásbemutatóra”! Remélem eljön majd valamikor az az idő, mikor az a nemzet, aki ezt a szörnyűséget elkövette, iszonyúan megbűnhődik érte…

  3. Sok pontatlanság és csúsztatás és elhallgatás van a cikkben. Nincsen sok millió utólagos áldozata a bombáknak. Szép és fennkölt dolog lélekharang kongatása mellet emlékezni Hiroshímára, Nagasakira, de ilyenkor a japánok – no meg a szép lelkek is – szót ejthetnének azokról az áldozatokról, akiknek a száma a sokszorosa az említett bombákénak, akik a japán megszállók kegyetlen bánásmódja, kínzásai miatt, vagy egyszerüen csak japánok általi megölésük miatt halltak meg. A japánok Kínában, Kóreában, Malaiziában és az USA-ban véres rendet vágtak, saját magukra húzták a bajt, ezt sem szabad feledni.
    Az USA ez esetben valóban védekezett, e bombák nélkül hosszú hónapokig nyúlt volna a háború mindkét oldalon óriási ember áldozatokkal.
    De Drezda bombázását sem, ahol nem atombombával , hanem hagyományosokkal öltek meg – a háborút egy percet sem rövidítve – 60.000 civil lakost, Churcill bombázói. A dolgok kissé bonyolultabbak, mint e cikk szerzője gondolja…

  4. Amatőr hadtörténészek kíméljenek ! A fizetettek pláne ! Ha nem dobnak két bombát Japánra , öt-tíz millió halott lett volna a következmény. Azt a őrülten elszánt ellenállást figyelembe véve, amit a japán katonák (itt-ott civilek) tanúsítottak a Csendes óceáni szigeteken . Talán az egy százaléka maradt életben a szigeteket védő katonáknak . Még az ott élő civilek többsége is öngyilkos lett , mintsem amerikai fogságba essenek .

  5. A Vörös Hadsereg inkább hatott a japánokra, mint a két atombomba. Nem tudom a hadifoglyok lefejezése mennyivel kedvesebb cselekedet, mint a bombázás? Na és abból mi lett volna, ha a sajtó vagy egy szenátor megtudja, hogy a hadsereg három milliárd akkori dollárból csinált egy csodafegyvert, ami fordulópontot jelentett a háborúban, és nem sütötték el?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük