Az amerikai őslakosok minden év októberének második hétfőjén összegyűlnek, és lelkes ünneplésbe fognak. Ekkor ülik meg a Columbus Day nevű nemzeti ünnepüket, amelynek során ellátogatnak egymás rezervátumaiba, ahol a kaszinókban himlővel fertőzött takarókat ajándékoznak egymásnak. Az ilyenkor bevett ünnepi mondat így hangzik: „Csak az élő Kolumbusz a jó Kolumbusz!”. Na de ne foglalkozzunk most az októberrel, hiszen december első napja van. Köszönt és minden jót kíván néhány román, és egy csíz a csupasz körtefán!
Tisztelet és tolerancia
Máskülönben minden nemzet hivtalos ünnepe tiszteletet érdemel. Ezen gúnyolódni, élcelődni, ezt nyilvánosan nevetség tárgyává tenni enyhén szólva is sekélyes jellemre vall. Csakhogy mitől nemzeti és mitől ünnep egy nemzeti ünnep? Nos, két dolog mindenképp kell hozzá: hogy legyen egy nemzet, ami ünnepel, és legyen egy ok, amit ez a bizonyos nemzet ünnepel. 1918 december elsején az a bizonyos nemzet még csak szándékában létezett. Az ünneplésre okot adó esemény pedig, az a bizonyos gyulafehérvári nagygyűlés, tulajdonképpen semmiféle lényeges területi kérdésről nem határozott. Legalábbis nem úgy, ahogyan az később lett. És semmiféle olyan egyéb szándéknyilatkozat-elemet nem tartalmazott, amelyet később a román fél betartott volna.
Úgyhogy meglehetősen nehezemre esik… na jó, ne álszenteskedjünk, elvégre nem vagyok én szoci miniszterelnök, aki ezen a napon pezsgővel koccint Budapesten a románokkal, és románul mond köszöntőt. Sem jobbikos képviselő, aki az Országgyűlésben bezzegrománozik. Szóval… egyáltalán nem fogadom el, hogy ez ünnep, s kiváltképp, hogy ez nemzeti ünnep lenne.
Ha nem ünnep, akkor mi?
Na de ha ez nem ünnep, akkor mi? Tudom is én… Mondjuk papucs orrán pamutbojt. Esetleg Károlyi papucsán. Vagy egyujjas kifordított bundakesztyű. Pont olyan, amit az a néhány százezer magyar baka viselt, amikor kicsivel később néhány ezer román katona bemasírozott Budapestre. December elsejét leginkább ahhoz a fertelemhez tudnám hasonlítani, amikor a bolsevikok – több százmillió birodalmi német márkával megtámogatva – puccsot hajtottak végre, majd büszkén jelentették ki, hogy eltörölték a cárizmust. Csakhogy akkorra ugye, a cár már rég lemondott, s Oroszország államformája rég köztársaság volt.
Román szomszédaink is ezen a nyomvonalon haladva hamisították és hamisítják meg történelmük minden egyes lapját, kezdve a legelsővel, szépen haladva az évszázadokban előre, egészen mostanáig. Vagy hát… évszázadokról azért mégse nagyon beszéljünk! Egy kedves barátom hívta fel a figyelmemet egy apró, ám lényegi különbségre.
Hogyan üdvözöljük rég nem látott ismerősünket mi, magyarok?
„Ezer éve nem láttalak!”
Na és hogyan köszönnek ugyanezen formulával a románok?
„Száz éve nem láttalak.”
***
Ceterum censeo erre a kis időre, ha lehet, már nem tartanám fontosnak magamra nézvést, hogy ezt a román akármicsodát ünnepeljem, vagy legalábbis tisztelettel beszéljek róla. Ahogyan Szvatoplukról se tudok túl sok jót mondani, s úgy egészében véve a szláv korridort sem történetileg, sem a legendák szintjén nincs ínyemre elfogadni. Mindazonáltal a labdaházi esküdözések és fogadkozások is hidegen hagynak, s általában minden olyan – saját magát szakrálisnak kinevező – esemény, amelynek a vége más népek vagy népcsoportok, ráadásul őshonos népcsoportok mérhetetlen szenvedése.
() VBT ()
(Vezető kép: a románok épp Csíkszeredában próbálják betartani gyulafehérvári ígéreteik egy részét, csak már megint nem sikerül nekik.)
Lehet, hogy nem olvastam elég román történelemkönyvet, de motoszkál bennem egy kérdés: Volt valami olyan történelmi sikerük a szőröstalpúaknak amit saját erőből, saját vérük árán és saját szorgalmuk révén értek el?
Bár rendesen megvert minket efféle népségű szomszédokkal a sors:
Ausztria egy figyelmetlenségnek köszönheti a létét. Amikor egy semmi Habsburg őrgróf kinevezte magát császárnak, az egymással hadakozó német-rómaiak nem értek rá pofánvágni őfelségét, hogy tudja hol a helye, úgyhogy azóta is mindig visítanak segítségért, ha ellent merünk nekik mondani.
Aztán ott az átellenes oldalon a másik bagázs, ahun a mi pénzünkön fizettünk váltságdíjat a románokért is a török hordának, és most is a kerítéssel a mi költségünkön védjük ősunyiságukat. És most se okoz nekik gondot majd a marrakesi migránsfenéknyalás…
S akkor ne is említsük a Felvidéket, ahol egy kocsmaasztalon találták ki őshonos nyelvüket a magyarovák.
Vagy a rácokat, akiket beengedünk hazánkba mint mozlim horda elől menekülő ortodox migriket, s majd alig melegedtek meg, máris arra emlékeztek, hogy ősföldjük a Vajdaság.
Meg aztán itt vannak a libsieink. Akikből több jött vissza a koncentrációs táborokból mint amennyit innen elvittek. Bennük is buzog a hála…
Ahogy elnézem, a szorgalom, a jellem és a gerinc nem a legjobb módszer egy nép fennmaradására.
Az aljasság lám sokkal kifizetődőbb. Csak legyen mindig kéznél egy balek nép, aki többszáz éven át eltűri, hogy fosztogassák és még állandóan a fejére is rottyantsanak.