FRANS, PLÍZ, DONT MÉKMI KRÁJ!

Történt, hogy Bede Zsolt, a Vadhajtások száguldó influencere úgy rárabolt Frans Timmermansra, az Európai Bizottság alelnökére, mint lopakodó gepárd a szomját oltó impalára. Ezen apropóból pedig Herczeg Márk (who?) rögtön belemélyesztette csőrét Bedébe. Mint tudott, a keselyűk – a többi dögevőhöz hasonlatosan – csoportosan támadnak, s ilyenformán kergetik el a nagyvadat a táplálékról. Ez esetben a tollforgató egyedül szálldogált, s nem az evés, hanem a zsákmány megmentése volt a célja. Aztán hazarepült, és tojt egyet a saját fészkébe.

Áj szpík hángerien, bazmeg

Na, ja! Bede angolsága messze nem tökéletes. Meg közel se. Sőt nincs az a távolság, ahonnan akárcsak egy alapfokú nyelvtudás birtokában élvezhető lenne. Nagyjából annyira nem, hogy az általa beszélt konyhanyelv inkább amolyan Enigmáért kiáltó ingyenkonyhanyelvhez hasonlatos. Kiejtésénél már csak a ragozása és a szószerkezetei kínosabbak. De annyira, hogy azon se csodálkoznék, ha Bedét örök életére kitiltanák a Rigó utcának még a környékéről is. Mindez azonban nem több, mint májusi szellő által feke pólóra reptetett nyárfaszösz. Az ember lesöpri, ’szt jóvanazúgy.

Hogy miért? Mert amennyiben Bede kommunikációjának fő célja az volt (márpedig az volt), hogy a nép nevében nyilatkozzon, nos… drága magyar népünk nagyjából ezen a szinten beszéli az angolt. S ez a szint még mindig fennebb van attól, ahogyan Timmermans beszéli a magyart. Noch dazu, ahogyan Timmermans érti a magyart.

A nyelv gondolatátvivő szerepe a kommunikáció köznapi formájának legfontosabb momentuma. S ahogyan a különféle nyelvekhez különféle gondolkodásmódok is társulnak, úgy kell a beszélőnek nemcsak az idegen nyelvet, de ezzel egyidőben magát az idegen gondolkodást is elsajátítania. Ezt pedig csak és csakis anyanyelvi környezetben lehet. Ezért nekünk, angolszásztalan magyaroknak annyi adatott, hogy eleve ne a kiválót, hanem az érthetően jót célozzuk meg. Bede angolja ezzel szemben fogja magát, és darabokra szaggatja a dobhártyát, aztán a lyukon az agyig mászik, és ott szörnyű hirigelést hajt végre a Broca-terület sejtjei közt. E bedei nyelvművelés mégis méltó párja annak a fajta absztrakt interakciónak, amelynek során Timmermans eljátssza, hogy érteni véli, na, nem a magyar nyelvet, hanem azt, hogy mit akarnak a magyarok (v.ö. mit akar a magyar nép).

Na, és mit akarunk, he?

A magyar nép azon parányi szegmense pediglen, akiknek kedvéért Timmermans idelátogatott, nem akar mást, mint hogy orbántakarodj. Ennyit. Kész. Pássz. S ehhez Timmermans úrnak csupán annyit kell megtanulnia magyarul, hogy „Orbán egy geci!”. Ezzel az üzenettel aztán bármelyik ellenzéki buliban ő lehet a sztárfellépő. S ezt az üzenetet maga előtt hengergetve, mint valami szkarabeusz (tudom ám a magyar nevét is, csak píszí vagyok), egészen Brüsszelig és Strasbourgig görgetheti az O1G-t.

Hogy mi, a csendes többség (t.i. szintén a nép, csak a nagyobbik fele) mit akarunk? Ó, hát ezermillió dolgot.

Például, hogy a közbeszédbe ne szivárogjon be a geci! S főleg ne olyanformán, hogy az ország második közjogi méltóságát illetik vele.

Aztán még azt is akarjuk, hogy ne egy Gulyás Márton féle egyvállember oktassa ki az élsportról Gyurta Danit, s e példához hasonlatosan ne a hozzá nem értők mondják meg a szakembereknek, mit s hogyan kell művelni.

Azt is szeretnénk, hogy megszűnjön az a trend, miszerint, aki az ellenzéktől a kormányoldalra igazol,  az náci idióta, ám aki a kormánypárttól az ellenzékre vált, az felvilágosult européer.

Szeretnénk, ha diáklányaink – ahelyett, hogy hangzó alakú sperma ömlene ki a szájuk szegletén – stúdiumaik nagy részét Kazinczy, Arany és Ady nyelvezetének megismerésével töltenék.

Szeretnénk továbbá, ha az ellenzéki újságírók levánszorognának végre a saját maguk által tartott piedesztálról, s megpróbálnának végre világosan, szabatosan, érthetően fogalmazni.

Szívmelengető érzés lenne abban a tudatban leélni hátralévő életünket, hogy a kormánypárti bármikor elmehet romkocsmázni, míg a liberális simán megkönnyezheti a Nélküled-et. 

Egyszóval felettéb kívánatos lenne, ha végre mindenki megtanulna magyarul!

Minősíthetetlen?

Nem, nem feltétlenül a vulgaritás teljes elhagyásáról beszélek. Hiszen a funkcionális trágárság, mint mediátoranyag, igenis jelen van, s nemcsak a közbeszédben, de még az irodalmi nyelvben is. Hogy példának okáért a Csaknekedkislány halhatatlan sorait említsem:

„lányok, lányok 
nagy szemek 
vágyom rátok 
basszameg „

Persze a főleg liberális körökben ismert Csaknekedkislány dalai, vagy Mészáros Péter slammer  poémái, illetve az Elefánt zenekar énekes-költőjének, Szendrői Csabinak (alias Csendrői Szabinak) a művei nem feltétlenül jelentik mindenkinek az irodalmi nyelvet.

Akinek viszont nem, az óriásit hibázik. Ugyanúgy, mint az, aki szerint csakis tökéletes angolsággal lehet valakiről lehúzni a keresztvizet, vagy éppen szerelmet vallani neki. Én például egyízben Djerba szigetén beszélgettem el egy franciául igen jól beszélő arab árussal németül, mely nyelvről egyikünknek sem volt halvány, lila gőze sem.

Ha viszont mind megtanulnánk végre magyarul, akkor hirtelen elkezdenénk érteni egymást. Nem egyetérteni. Szimplán érteni. Megérteni.

***

A végére azért van egy örömhírem. Nem igaz az az ellenzéki mantra, miszerint minősíthetetlen, amit Orbán Magyarországgal művel.

Igenis minősíthető.

A Standard & Poor’s megtette.

() VBT ()