„Jobb”, “Bal” csak ott van, ahol “Közép” van. Az Univerzumban nincs jobb és bal, mert nincs közép: minden pont egyszerre központ és a végtelenbe vegyülő periférikus egység.”
(Márai Sándor – Kassa, 1900. április 11. – San Diego, 1989. február 21.)
***
Amikor hajlandóak leszünk ezt megérteni, akkor egyszerre visszamenőlegesen is megértünk majd mindent. Amikor hajlandóak leszünk elfogadni, hogy minden mindennel összefügg, akkor hirtelen elkezdjük majd a dolgokat a maguk komplexitásában szemlélni. És rá fogunk jönni arra, hogy az a fajta társadalmi atomrobbanás, amit teljesen érthetetlenül és felháborító módon a mai napig rendszerváltásnak hívunk, s amelynek otromba véghezvitele minden gondolkodót a mai napig tehetetlen dühvel tölt el, iszonyatos genocídiumot okozott. Detonációja jobb-, és baloldalra lökte az embereket, s velük együtt a vélt vagy valós ideáikat is, ki tudja, hány évtizedre meghatározva ezzel egymáshoz való viszonyainkat.
Baloldalra kerültek a komcsik, jobboldalra a nácik. Az előbbiek sikeresen mentették át a pártvagyont, az utóbbiaknak pedig idejük sem volt egzisztenciát teremteniük. Magyarország a szocialista milliárdosok és a polgári konzervatív éhenkórászok országává vált. Ilyen kondíciókkal kezdett neki ez a két csoportosulás az első „szabad” kormányzásnak. A detonáció epicentrumában pedig a „középnek” még az árnyéka is a járda betonjába olvadt.
Tévedünk, ha azt hisszük, hogy ez a bizonyos megsemmisült közép a mostanság feléledni látszó XXI. századi középhez volt hasonlatos. Ennek az ős-, vagy inkább protoközépnek az éppen csírát bontani készülő magja magában hordozta a valódi jobboldali szemléletet épp úgy, mint a valódi baloldali értékrend ismérveit. Ez a közép egyszerre volt liberális és demokrata, ősi hagyományainkat tisztelő és progresszív. Pontosan ezért kellett pusztulnia. Pontosan azért történt épp ott ez a bizonyos elemi erejű robbanás. Mert az egypólusú, közérthető, könnyen beazonosítható ideák mellé sokkalta könnyebb támogatói bázist rendelni, mint a kevert eszmeáramlatok mögé.
***
Melyik erős és domináns férfi ne gondolná azt magáról néhanapján, hogy tehetetlen, szeretetre vágyó, gyenge gyermek? És melyik gyönyörű nő ne kívánná azt, hogy egyszer végre valaki az eszéért, rátermettségéért szeresse? Mégis, a külvilág felé legtöbbször mindegyikük a maga jól bevált módszereivel apellál. Az erős férfi az izomtömegével, a gyönyörű nő a szépségével. Így van ez a politikában is.
Annál is inkább nem, mert a rendszerváltás detonációjának hullámai olyan utórezgéseket keltettek mind nyugaton, mind pedig keleten, amely rezgések okozta változások prognosztizálása talán csak a legszélesebb látókörű szociológusok íróasztalfióknak írt tanulmányaiban lelhető fel. Az egyik térfélen nagy, büszke nemzetek hódoltak be a Frank Herbert tollára kívánkozó Ligának, míg a másik felekezetnél olyasfajta középre zárás indult meg, amely lehetetlenné tette az érdemi kooperációt.
Mi, magyarok pedig, Európa (s kicsit talán a nagyvilág) gyújtópontjában, akiknél egyik epicentrum tetejére került a másik, arra a harmadik, negyedik, sokadik, a folyamatos belső csatározásoknak köszönhetően úgy maradtunk életben, úgy nem sodródtunk el markánsan egyik irányba sem, hogy egymást szorosan fogjuk. Csakhogy ez a fogás nem baráti ölelés, hanem fojtogatás. És ha ez így folytatódik, akkor abba mind belefulladunk.
***
Hogy ez ne így legyen, nekünk, a rendszerváltás sugárfertőzöttjeinek, ideje lenne elengedi egymást. Aztán jobbról is, balról is telehordanunk a közepet, s megtöltenünk megmaradt emberségünkkel azt a mindannyiunkat fenyegető, egyre mélyülő krátert, melyet úgy hívunk, társadalmi szakadék.
Leegyszerűsítve:
Ideje lenne végre abbahagynunk az azon való nosztalgiázást, hogy ki milyen volt régen, és hogyan nézett ki akkor a hazánk. Ideje lenne végre azzal foglalkoznunk, hogy milyenek akarunk lenni a jövőben, és hogyan képzeljük el nemzetünk jövőjét.
És bármilyen furcsa, ezt akár most, a kampány közepén is elkezdhetnénk. Sőt, tán épp most lenne ennek az ideje.
Mert, ahogy Márai írta: „Jobb”, “Bal” csak ott van, ahol “Közép” van.”
() VBT ()
Kiemelt kép: WE LOVE BUDAPEST
Imádom a könyveit,majd mindet olvastam.A Füveskönyv a kedvencem,de sorolhatnám.
Hasonló írásokra lenne szüksége az olvasóknak! Akkor nem lenne vita pártszimpátiákról, nem lenne, legalább itt felülről szándékosan gerjesztett feszültség, hiszen az olvasói úgynevezett viták eldurvulásából ezen a blogon nem lesz nagyobb reklám bevétel! Nyugodtan teret lehetne engedni neki!
És akkor egy kicsivel jobb hely lenne az internet!
Ha csak ez az egy vers született volna a Halotti beszéd és a prózai művek után Márai akkor is a legnagyobbjaink között van.
Márai Sándor:
MENNYBŐL AZ ANGYAL
MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.
Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.
Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.
És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.
Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.
És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: “Elég volt.”
Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?…
Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– a gyermek, a szamár, a pásztor –
Az álomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik –
mennyből az angyal.
Átéltem, kortárs vagyok, tanú vagyok. Anno 1956-ban nem volt karácsonyfánk. Apám vágott ezüstpapírból néhány csillagot, felragasztottuk a hall ajtajára, színes égőt csavartunk a lámpába és elénekeltük otthon, magunknak, hogy “Mennyből az angyal eljött hozzátok…”