A napokban az ellenzéki sajtó „leleplező” riportot közölt az Országos Onkológiai Intézetben tapasztalt állapotokról. Valójában ezek az állapotok csupán valaminek a jelzői, ahogyan a fájdalom sem betegség, hanem tünet. Az igazi kérdés ugyanis nem az, hogy miért ülnek órákig, sokszor fél napokat a folyosón a rákos betegek. Az igazi kérdés az, hogy miért van annyi rákos beteg?
Családtagom révén magam is at érintettek egyike vagyok. Kísérőként ültem (vagy inkább álltam) én is ott eleget, s testközelből tapasztaltam azt az áldozatos munkát, amit az onkológiai szakemberek végeznek. Persze a rejtett kamerás felvételeket készítő Indexnek, A 24.hu-nak, a riportot közlő RTL Klubnak és ATV-nek, valamint a hírt azonnal kommentáló DK-nak és Jobbiknak nem az ellátás minőségével volt baja. Hanem azzal a bizonyos hosszú és méltatlan várakozási idővel.
***
Hadd meséljek akkor egy picit magáról a folyamatról azoknak, akik valami isteni szerencse folytán nem tapasztalták sem saját magukon, sem hozzátartozójukon keresztül a rendszer működését.
Hozzáteszem, tapasztalataim a Semmelweis Egyetem Onkológiai Intézetéhez köthetők, de a képek és a riport tanúsága szerint mindkét intézmény azonos problémákkal küzd. Ahogyan az egyoldalú és manipulatív „tudósításban” is elhangzott, az Országos Onkológiai Intézet az egész országból fogad betegeket. Méghozzá olyan betegeket, akik sokszor évekig tartó kezeléssorozatban vesznek részt. Vannak, akiknél a kemoterápiás kezelést a műtét után végzik el, s olyanok is akadnak, akik műtét előtt, a daganat kisebbítése végett kapják a gyógyszereket. Mivel (mindkét intézetbe) az ország egész területéről érkeznek a betegek, nyilván a távolabb élők jó előre kiszámolják az utazási időt. Ebbe azonban hibák csúszhatnak. Aki nagyon rászámol, az sokkal korábban érkezik, s még nem tud bejutni. Aki a forgalom lassulása miatt késik a megbeszélt időpontról, azt pedig megelőzik azok a páciensek, akik már ott tartózkodnak, s a késő ezért fog hátrébb szorulni.
A Semmelweis Egyetem intézete ezen felül fekvőbeteg-ellátást is folytat, sőt az ott rendelő orvosok műtéti beavatkozásokat is végeznek; tehát a szokásos vizit időtartamának előre nem látható meghosszabbodása, valamint ez az előjegyzett műtétek és az esetenkénti sürgős, életmentő műtétek is lassíthatják a rendelést.
Természetesen ez nem kis feszültséget okoz maguknak a járóbetegeknek sem. De az alatt a szűk egy év alatt, amíg betegkísérőként jelen voltam, minden egyes alkalommal azt tapasztaltam, hogy a betegek segítik egymást. Az öregeknek ülőhelyet biztosítanak, ha valakinek elfogy az élelme, adnak neki a sajátjukból, s úgy általában nem, vagy csak extrém ritkán lépnek fel ellenségesen egymással vagy a személyzettel szemben.
Az ellenséges légkört fokozhatja, ha valaki ott és akkor szembesül állapotának romlásával, vagy éppenséggel azzal, hogy napjai meg vannak számlálva. Rákos betegekről lévén szó ez sajnos nem annyira megy ritkaság számba. Ám sokkal gyakoribb az az eset, amikor egymást biztatják a betegek, s példának okáért a várakozási időt azzal töltik el, hogy hosszan elbeszélgetnek azokkal, akiknek állapota javulást mutat. Na és természetesen előszeretettel beszélnek saját betegségükről, annak családon belüli fogadtatásáról. Nem ritkán megosztják egymás között tapasztalataikat azokról az alternatív terápiákról, amiket időközben kipróbáltak, vagy amiket mások javasoltak nekik.
A helyzet tehát rossz, de korántsem annyira drámai, mint azt az ellenzéki sajtó megjelenítette.
***
Az igazi dráma – ahogyan az igazi probléma is – pontosan az, hogy hónapról hónapra, évről évre egyre több a rákos beteg.
Ha a tisztelt olvasónak felteszem a kérdést, hogy vajon van-e az ismeretségi körében jelenleg is rákos, rákból gyógyult, vagy rákban elhalálozott ember, nem hiszem, hogy erre a kérdésre bárki is nemmel válaszol. A túlzottan stresszes életmód, a kemikáliákkal teli, túlzottan sózott vagy túlzottan cukrozott ételeink, a káros szenvedélyeink mind azt vetítik előre, hogy egyre kevesebben érjük meg valamilyen krónikus megbetegedés nélkül a hatvanadik életévüket. S e krónikus betegségek közt között az élmezőnyben a rák is szerepel Magyarországon.
És nemcsak Magyarországon. Ha az állami onkológiai intézeteket nézzük szerte a nagyvilágban, ott is ugyanezeket az állapotokat tapasztalhatjuk Nagy-Britanniától Németországon át az Amerikai Egyesült Államokig mindenhol.
***
Hála a gerontológiai kutatásokban elért óriási eredményeknek, az emberek átlagéletkora a fejlett országokban egyre magasabb. Ami azt jelenti, hogy aki krónikus, gyógyíthatatlan betegségben szenved, az sokkal hosszabb ideig fog betegeskedni, mint korábbi évtizedekben élt sorstársai.
Amiről viszont sem az Index, sem az RTL Klub, sem az összes többi liberális sajtóorgánum nem beszél az az, hogy hála az onkológiai kutatásoknak, az új típusú kemoterápiás gyógyszereknek, a célzott sugárterápiának, az egyre modernebbé váló műtéti kezeléseknek, na és persze a szűrővizsgálatok eredményeképpen a korai stádiumú felismerésnek, manapság a daganatos vagy rákos betegek esélye a túlélésre nagyságrendekkel jobb, mint ezelőtt akár tíz évvel is.
AZ ELMÚLT ÉVBEN HALLGATTAM EGY ELŐADÁST EGY ONKOLÓGUS PROFESSZORTÓL.LÉNYEGE: A CSERNOBILI KATASZTRÓFA HATÁSA EURÓPÁBAN KB . HARMINC ÉV MÚLVA JELENTKEZIK.vALÓSZÍNŰLEG IGAZA VOLT.
Na és akkor a liburnyák médiáról!
Engedély nélkül forgattak,a betegek JOGAIT semmibe véve!
Az már csak “apró” bűn,hogy a gyógyításba vetett bizalmát ingatták,ingathatták meg a folyosókon rejtett kamerával lefotózott embereknek.
Véleményem szerint bűnhődjenek azzal,hogy mindegyikük kerüljön oda. Terápiára!
Nagyon kellene egy kis rekurzív citoplazma kezelés a túlérzékenyült liberálisoknak, hogy a liberálisan fertőzött sejtjeiket gyógyszerterápiás módszerrel küldjék el a másvilágra. Sajnos elszenvedője vagyok a Hordágy Ágnes féle leépítések idején kezdődött majd áttétesen bekövetkezett onkológiai problémának, amit szerencsére sikerült túlélnem, most is rendszeresen kontrollokra járok. Nem írom le, hogy miért lett súlyos a helyzetem, mert a probléma jelentkezésekor magán diagnosztikai szűrések, és vidéki kórházban történt operáció segítettek a túlélésben. Az érzékenyített libsi újságíró most biztosan azt mondaná, hogy nem így volt, még várólistára sem vettek fel az állami kórházba nyáron, aztán máshol már szeptemberre sikerült az első műtét. Én semmi rosszat nem kívánok a liberálisoknak, csak ne körülöttem liberáliskodjanak ezután sem.
Khm Haver! Kár trágárkodni, inkább kölcsön adom neked ” A Nagy Hármasról” írt fejezetet. A “Nagy Hármas? kimetszés, kemó, és sugár. A Neww Egland Journal f of Medicine orvosi folyóirat szerint az egyik rákspecialista azt mondte: sohasem alkalmazna önmagán, sem csládján sugarakat. A másik megkérdezte: “De te sugarazásra küldöd az embereket?!” és ő azt válaszolta: “Persze, kitennének a kórházból, ha nem tenném:”…. Megértve a rákot című könyvben a szerző rámutat: amikor a kemoterápiát a sugárkezeléssel párosítják, a másodlagos daganatok jelentkezésre való hajlam huszonötször nagyobb, mint a normális hányadnál” És “Gyakran a sebészeti beavatkozások a felelősek a rák elterjedéséért, egy figyelmetlen mozdulat, és milliónyi rákos sejtet áraszthat el a páciens keringési rendszerében”…és így tovább. Sajon családtagomnál /Édesanyámnál!/ pont ez történt. Bizony, van Egészségügyi Maffia és hamis Rákipari statisztika! Egyébként nézzük csak meg a legszolidabb fájdalomcsillapítók mellékhatásait. Azokba döglünk bele, mondta egyik orvos haverom. Ráadásul szinte minden nap újabb és újabb gyógyszereket reklámoznak, ugyanarra a nyavalyára, amit tegnap még lelkesen favorizáltak, az mára eldobható. Milyen érdekes, állítólag több év kell egy gyógyszer kikisérletezéséhez, most hipp-hopp elég egy nap rá? Akkor miért nem találják meg a rákbetegség valódi gyógyszerét, Tudós Urak?
khm, nem ér rá olvasni, minden nap az utca sarkon álldogál.
Azt lesi, hogy jön-e a sok b.uzi, akiket oda küldött.
Zsanér!
Te is ott álldogálsz?
Szerintem nem kellene beleesni abba a csapdába, hogy ami az ellenzéki érzelmű sajtóban megjelenik, az csak bajkeverők hőzöngése lehet.
Rendkívül előremutató lenne, ha egy ilyen tudósítás nyomán az egészségügyi döntéshozók ráébrednének, mennyire fontos lenne a hatékony kezelésen túlmenően javítani az egészségügy peremszolgáltatásainak minőségén. Kiváltképpen a súlyos (jelentős hányadában halálos kimenetelű) betegségek esetén. Vagyis, ha valaki súlyos beteg, és fizikailag rendkívül megterhelő kezeléseket kell kapnia, akkor ne rontsuk még annál is jobban az életminőségét azzal, hogy órákig kell várakoznia lepusztult, kényelmetlen, zsúfolt környezetben. A tényleges kezelés költségeinek töredékébe kerülne kényelmes, világos, derűs környezetet kialakítani ezeknek az embereknek, ami a közérzetüket és hangulatukat nem rontaná, hanem javítaná, ezáltal a gyógyulási esélyeiket is növelné. Valójában azt sem tartom elfogadhatónak, hogy képtelenek lennénk kifejleszteni egy intelligens beteginformatikai rendszert, ami a várószobában töltött várakozási időt jelentősen le tudná csökkenteni.
Ha a kormányzat beismerné, hogy ezen a területen (is) vannak még teendők, felvenné a kesztyűt, és meglépné a szükséges intézkedéseket, akkor a népszerűsége az eddigieknél is jobban nőhetne. De ha azt hajtogatjuk, hogy minden rendben van, nincs itt semmi látnivaló, akkor rossz úton járunk.