Hátrébb a nagy szavakkal!

Amíg Vona Szürke Gandalfot játszik, Sneider fenyegetőzik, Jakab pedig ámokot fut, a Jobbik kilépői egytől egyig elmondják egyensirámaikat. Azokat a nevetséges, vagy tán inkább szánalmas mondatokat, amikből az derül ki, hogy ez a Jobbik bizony, már nem az a Jobbik. Az igazság pedig az, hogy a Jobbik mindig más volt, mint aminek a benne hívők gondolták, de végig ugyanaz maradt.

***

Az erő látszatának keltése

„Hívők”, írom, és így is gondolom. 2009 után legalábbis az egész párt úgy működött, mint valami szekta. És bizony nagyon sokunknak elegendő volt a szimpátiára az erő látszatának a keltése. Az a fajta vásári színjáték, ami egyszerre több platformon hitette el a szimpatizánsok százezreivel, hogy végre itt egy párt, amelyik erős és tenni is akar. Ez azonban nem volt más, mint az erő látszatának keltése. A párt a különböző háttérszervezetek megteremtésével, valamint a már meglévő szélsőjobboldali szerveződések erőszakos beolvasztásával néhány év alatt elérte, hogy nélküle semmi, de semmi nem történhetett az úgynevezett nemzeti oldalon. „Úgynevezett”, írom, hiszen régen is elmondtam, most is elmondom: olyasmi, hogy nemzeti oldal, nem létezik. Nemzet van.

Ez a bizonyos látszaterő elegendő volt arra, hogy felálljon a hatalmas támogatói oldal, amelynek ingyen munkájára, s anyagi támogatására a pártvezetés mindig számíthatott. Az az időközben lecserélődött pártvezetés, amelyik idejekorán rájött arra, hogy a pártosdi igen jó biznisz. Hogy amennyiben képviselőik ülnek az Európai Parlamentben és frakciójuk alakul az Országgyűlésben, akkor a párttámogatási finanszírozás értelmében százmilliók vándorolnak a pártkasszába, ahonnan aztán szép lassan lehet elcsepegtetni olyan kiutalásokra, amelyeket ritkán, vagy egyáltalán nem kell magyarázni. Példának okáért évi másfél milliós tiszteletdíjat adni annak, aki a képviselői irodaház szobanövényeit locsolja.

Pénzügyi és szervezési zsenik

Egyesek persze 2010-ben még azon a véleményen voltak, hogy nem szabad túl keménynek lenni az újonnan bejutott parlamenti párttal, hiszen ők még tanulják a hatalomgyakorlást. Na, de hogyan? Azzal az állatorvosi lóval, amelyik azóta sem kapott elég visszhangot a médiában, dacára annak, hogy nyíltan és ténylegesen megmutatta a Jobbik alkalmatlanságát a kormányzásra. 2010-ben! Történt, hogy állami finanszírozással, alapítványi támogatás formájában a kormány minden pártnak kiutalt egy bizonyos egyszeri összeget. Az összeg nagyságát a pártnak a Parlamentben elfoglalt frakciónagysága határozta meg. Így kapott a Jobbik 100 millió forintot. Azaz… csak kapott volna. A támogatás odaítélésének feltétele volt ugyanis egy alapítvány létrehozása. Az alapítványnak azonban név is dukál. Így esett, hogy a rendkívül szervezett, rendkívül hatékony jobbikosok addig válogattak a nevek között, amíg végül lekésték a 100 milliós támogatást. Még kormányon se voltak, már elvesztettek egytized milliárdot. Tették mindezt úgy, hogy magukat mindig valamiféle katonás rendezettségű, alulról szerveződő, ámde felülről kommandírozott pártnak tüntették fel minden fórumon.

Persze nem mindenben voltak ennyire amatőrök. A magyar jelképekkel szitanyomott kínai pólók árusításából, s egyéb más szittya bizniszekből elég szépen csordogált a pénz. Még azoknak is, akik annak idején csak táskahordozók voltak Miskolcon, a Szegedi család éppen esedékes tagjának oldalán, akik a csalánbozásból, azaz a székelyföldi utaztatásból, valamint az „ősmagyar” ihletésű könyvek eladásából, ingyenes újságok pénzért való árusításából, s más effélékből szintén szép pénzre tettek szert. Ha ehhez hozzávesszük a kötelezően megvásárolandó gárdaegyenruhák és kellékek árusítását is, láthatjuk, hogy egyénileg elég szépen kasszíroztak. Csak a fene nagy egység, a közös vagyon, a távlatok eléréséhez szükséges tőke összegyűjtése hiányzott az egyenletből.

Határon túli testvérek

Nem hiányzott viszont a gúnyhatáron kívüli magyarok szavazatainak megszerzésére irányuló vágy. Ennek érdekében pedig ütre-hatra alapították az erdélyi, felvidéki, délvidéki Jobbik képviseleteket. Amik egészen addig jól prosperáltak, amíg Orbán Viktor kormánya az Országgyűlés felhatalmazásával meg nem adta a külhoni magyaroknak az állampolgárságot. S itt időzzünk el kicsit! A Jobbik mostani elnöke, Jakab Péter a napokban felvetette, hogy nem tartja feltétlenül szükségesnek a külhoni magyarok szavazati jogát. Ami, ugye, állampolgári jog is, amennyiben kettős állampolgárságuk van, tehát Jakab ezzel tulajdonképpen amellett kampányolt, hogy vegyük vissza az önhibájukon kívül őshonos kisebbségbe szégyenült magyarjaink állampolgárságát.

Ez a kijelentés meglehetősen nagy felháborodást keltett. Teljesen ok nélkül, teljesen feleslegesen. Jakab Péter ugyanis semmi mást nem tett, mint hogy ápolta Vona Gábor (máskülönben nem létező) szellemi örökségét. Aki ugyanis nem tudná, vagy időközben elfelejtette volna, azon a bizonyos napon, amikor a képviselők a kettős állampolgárság megadásáról szavaztak, Vona Gábor nem szavazott. Egy rádióműsorban osztotta az észt éppen. Állítása szerint azért, mert elfelejtette, hogy aznap lesz a szavazás. Ez legalább annyira életszerű, mint hogy az embernek kimegy a fejéből a saját esküvőjének az időpontja, és helyette pecázni megy a haverokkal. Márpedig a tények magukért beszélnek: Vona Gábor sosem szavazta meg a külhoni magyarok állampolgársághoz való jogát.

Ez a Jobbik – Az a Jobbik

És akkor jönnek ezek a nagyhangú felháborodók. Akik mind ugyanazt mondják. Hogy ez a Jobbik már nem a régi Jobbik. Pedig de. Ez a Jobbik bizony pontosan ugyanaz, mint a régi volt, csak most nyíltan. A hatalom elérésének vágyától feltüzelve összeáll azokkal, akik szimpatizánsaik és párttársaik szemeit lövették ki, akiket a nyílt utcán viperákkal vertek véresre, akiket bebörtönöztek, megfélemlítettek, megaláztak. Ez a Jobbik nyíltan összeáll azokkal, akiket nemrég még látványosan támadott Brüsszelben, s most közös szelfikkel, serdülő kislányokhoz méltó posztokkal és mémmekkel gyalázzák azt a kormányt, amelynél 2010-2011-ben még ők kuncsorogtak a hatalom morzsáiért, na persze sub rosa.

Ez a Jobbik pontosan ugyanaz a Jobbik, amelyiknek egykori pártigazgatója mindig is tudott mindent, méghozzá nemcsak a vezetőségről, hanem a fontosabb tagokról is. Ez a Jobbik pontosan ugyanaz a Jobbik, amelyik válogatás nélkül vette fel a kapcsolatot minden olyan külhoni szerveződéssel, akiktől valamiféle támogatást remélt, akkor is, ha ezek a szerveződések nyíltan vagy burkoltan magyarellenesek voltak. Ezeket a dolgokat pedig 2011-2012 óta egész biztosan tudni lehetett azoknak, akik a szimpatizáns csoportba tartoztak. A párttagoknak ennél több tudás is terhelte a lelkiismeretét, s jóval előbbre, valamikor 2009-2010 fordulójára datálva a biztos tudás idejét. A vezetőségről pedig inkább ne essék szó. Ezért semmi, de semmi joga nincs annak, aki mostanában lép ki a Jobbikból, hogy akár a lelkiismerete szavára, akár másra hivatkozva a mellét verje!

***

Írtam olyan szégyenletes sorokat, amikért életem végéig meg fognak bélyegezni. Hogy ez a rám égetett billog jogos vagy jogtalan, annak eldöntése nem az én feladatom. Bocsánatot kértem, s aki akart, mostanra megbocsátott. De semmit, még ezt se sajnálom annyira, mint hogy valaha is hinni tudtam, a Jobbiknak. Annak a bizonyos régi Jobbiknak. Ami teljesen, tisztán ugyanaz, mint a mostani Jobbik.

Amit tehát tanácsolni tudok minden új kilépőnek, hogy a heroikus kijelentések, a nagy szavak helyett csendben, alázattal tegye, amit tesz. Erkölcsi alap már rég nincs a kilépésre. Már „csak” maga a kilépés ténye, ami számít.

() VBT ()

Kiemelt kép: Wikipédia – Zsúrpubi