A mai kor embere a kérést megfontolja, a parancsot elutasítja, a kérésbe oltott parancsot pedig figyelmen kívül hagyja. „Maradj otthon!”. Látszólag egyszerű. Valóban az? Nézzük!
***
Az a baj a magukat egyszerűsíteni kívánó államformákkal, hogy mindig van bennük egy (vagy több) zárvány, ami krízishelyzet alkalmával felszínre tör. Az emberi jogok, a személyiségi jogok, s más effélék, amik a demokrácia fokmérői, úgy tűnhetnek, hogy minden élethelyzetben prioritást élveznek. Aztán jön egy vírus, ami egyszerű választás elé állít minket: élünk, vagy meghalunk. Ha hajlandóak vagyunk bizonyos egyszerű dolgokat megtenni, bizonyos egyszerű kéréseknek eleget tenni, akkor nem lesz baj. Ha viszont akár egyetlen egy figyelmeztetést egyetlen egyszer is figyelmen kívül hagyunk, akár a legrosszabb bekövetkeztére is számítanunk kell.
(NE NYÚLJON AZ ARCÁHOZ!)
Mi a helyzet ezzel a bizonyos „Maradj otthon!”-nal? Kérés lenne? Mert annál nyomatékosabb. Parancs lenne? Annál meg sokkal lágyabb. És különben is! Senki sem örül annak, ha parancsolgatnak neki. Pláne, ha úgy gondoljuk, hogy a parancsolgatónak bármilyen okból felette állunk.
(NE NYÚLJON AZ ARCÁHOZ!)
Sosem felejtem el, milyen személyiségváltozáson estem át akkor, amikor katona lettem. Nyegle tinédzserként vonultam be, zsákomban egy szakérettségivel, egy kántori oklevéllel, több száz kiolvasott könyvvel, és azzal a tudattal, hogy én valami nagyra vagyok hivatott. Hogy én. Én, én én. Nos, ezt az énnel teli zsákot szépen le kellett tennem, amikor azzal szembesültem, hogy a laktanyában a nyolc osztályt alig végzett, tudatlan, ostoba, rosszindulatú őrvezető is annyival fölöttem áll, hogy arra szavak sincsenek. S hogy ez a kellemetlen alak állandóan azt akarja, hogy ne én-ként, hanem mi-ként cselekedjek.
(NE NYÚLJON AZ ARCÁHOZ!)
Azt kellett tenni, amit ezek a fajankók mondtak. Úgy kellett tenni, ahogyan ők parancsolták. Elsőre persze nem ment. Lázadoztunk, hadakoztunk a sokszor értelmetlen parancsok ellen. De hogyan is lehetne szó nélkül elviselni, amikor vasárnap délelőtt azokat, akiknek épp nincs látogatójuk, levezénylik az alakulótérre, hogy csajkájuk alsó részébe gyűjtsék azokat a köveket, amik az átlagosaknál nagyobbak?
(NE NYÚLJON AZ ARCÁHOZ!)
Vagy, hogy lehetne értékelni azt, amikor gyalogsági ásóval történő bozótirtásra vezénylik ki az újoncokat, s miután egész napos munkával a 100 méteres szakaszból csak 20 métert sikerül kiirtaniuk, az utolsó negyedórában jön egy dózer, s a fennmaradó 80 métert tíz perc alatt kiirtja?
(NE NYÚLJON AZ ARCÁHOZ!)
Egy hónapba telt. A bevonulástól a katonai esküig terjedő egyetlen hónapba. Harminc nap alatt sikerült elérniük, hogy teljesen megváltozzunk, ha úgy tetszik, kiforduljunk önmagunkból. Azaz inkább, hogy elrejtsük saját magunkat valamiféle kemény kéreg mögé.
(NE NYÚLJON AZ ARCÁHOZ!)
Az eskü után, amikor először hazamentem eltávozásra, a civil ruha szinte kényelmetlenül égette a bőrömet. Amikor pedig a földszintről nagymamám felkiabált az emeleti szobámba, hogy „Tomikám! Kész az ebéd!”, így válaszoltam neki: „Parancs! Értettem!”.
(NE NYÚLJON AZ ARCÁHOZ!)
Másfél év volt. Régen, nagyon régen. Ez a kéreg, ez az egót eltakaró páncél még mindig megvan bennem valahol mélyen. Azt hittem, soha nem kell újra magamra ölteni. S tessék, itt az idő. Mert a „Maradj otthon!”, az, kérem, nem kérés. Az, kérem, egy parancs. Jobban is szeretném, ha egyértelműsítenék. Ha valóban tiltanának, s valóban büntetnék a tiltást megszegőket.
(NE NYÚLJON AZ ARCÁHOZ!)
A katonának a harctéren nincs önálló akarata. A katonáknak van egyetlen akaratuk, s azt is úgy kapják egy olyan parancs formában, amit bizony teljesíteni kell, mert a tét az életben maradás. Aztán a harc végeztével, amikor minden elcsitul, amikor minden visszatér a régi kerékvágásba, majd el lehet mesélni a kantinban, mekkora hősök voltunk. Hogy otthon maradtunk, hogy nem érintkeztünk, hogy mindent betartottuk, hogy másokat is figyelmeztettünk rá.
(NE NYÚLJON AZ ARCÁHOZ!)
***
***
„Maradj otthon!”. Ez a mondat pontosan alkalmas arra, hogy egyesekből az ellenkező reakciót váltsa ki. Mint amikor az ember a fogorvosnál ül, és nem szabad becsuknia röntgennél a száját, erre alig bírja nyitva tartani. Vagy amikor bármeddig képes fennmaradni, de ha tudja, hogy másnap korán kell kelnie, képtelen elaludni is. Vagy amikor sokszor hallja, látja, olvassa, hogy nem szabad megérintenie az arcát.
Idézzük most fel, hogy ennek az írásnak az olvasása során hányszor érintettük meg az arcunkat. És gondoljuk azt, hogy minden érintéssel megfertőztünk valakit, aki újakat fertőzött meg, akik újakat fertőztek meg. S gondoljunk arra, mennyire egyszerű lett volna úgy megállni ezt a mozdulatot, ha szeretteink élete a tét? Ha úgy tekintünk erre az egyszerű figyelmeztetésre, hogy be nem tartása esetén a legszörnyűbb következményekkel kell számolnunk.
„Maradj otthon!”… nem kárhoztatom azokat, akik elsőre nem értik. Mert a betartása nem annyira egyszerű, mint azt elsőre gondolnánk. De meg kell, hogy értsék, mert egyszer úgyis meg fogják érteni. Én csupán azt nem akarom, hogy az első ismerősük, az első barátjuk, az első családtagjuk halála után kezdődjék a megértés.
Mert azt garantálom, hogy egyszer mindenki meg fogja érteni, mit jelent ez a mondat:
Szerintem ideális kampányszlogen. Kéne ilyen “Maradj otthon!” plakát, falragasz, szórólap, úgy nagyjából százezer, lila festékbe kéne áztatni, átbélyegezni, hogy MOMENTUM, és szétszórni 22-ben a kampány utolsó napjain.
Nagyon tetszett a cikk, ahogy leírja az egóból közösségivé válás folyamatát. Minden férfirokonom utálta és rémtörténeteket mesélt erről a kegyetlen, sokszor megalázó katonai beszoktatásról, aztán beismerve, hogy nincs más megoldás, amikor egyetlen főnök, főtiszt parancsának végrehajtásán sok élet múlik, nincs idő demokratikusan megvitatni, áttértek a vidám közösségi sztorizgatásokra.
Most sincs idő megvitatni, mert ez megint egy háború.
Nekem, akárcsak KAP dalíró humoristánknak, nem okoz gondot bezárkózva élni, mert mi introvertáltak vagyunk. De sokan, úgy az emberiség fele viszont kifelé élő, társasági életet kedvelő extrovertált típus. Meg tudom őket érteni, hogy nekik micsoda gyötrelem lehet hónapokig az asszonnyal összezárva lenni, se focimeccs, se ulti (se kocsma), s traccsparti a fodrásznál vagy vásárolgatás.
De most nem az a kérdés, hogy mit kezdjek hónapokig magammal, hanem hogy mit fogok kezdeni, ha hazahozom a vírust és az asszonyt, aki cukros, temethetem.
De ha már ötletek kellenek: üljön neki és írja meg a gépen az önéletrajzi regényét. Vagy végre aludjon délig. Olvassa el amit régen tervezett, hívja fel rég látott cimboráit. Tegye már fel a falra azt a nyamvadt polcot az asszonynak.
Én már kislány korom óta vágytam egy kisvonatra, – amivel, hogy a világ előtt álcázzam e nemcsajos vágyamat – majd együtt játszunk az unokákkal. Unoka még nincs, de nekiálltam terepasztalt makettezni. Legalább készen várja majd az unokát.
Drága Naprózsa! A kisvonat nagyon jó ötlet, nem kell kategorizálni, jó az fiúnak-lánynak. Nekem kamaszkoromban megvolt, de még mindig vágyom egy nagyra, igazira, fantáziavarázsra. Az igazi egy unokával lesz, én is várom még a lehetőséget, de nagyon-nagyon bízom benne. Az írása többi része is tetszett, de a vonat érintett meg igazán. Köszönöm. Üdvözlettel: Miska
Demokratikusan nem lehet hadsereget vezényelni. Ott a lényeg: Pofa be. németeknél: Maul halten, weiter dienen!
Annak, aki megértette a “fokozódó helyzetet”, annak kérés, amiről tudom, hogy nem a levegő, hanem felém kérés és azt illik betartani (mint amikor beteghez megyünk, és mondják, csendbe, mert most aludt el, nem riasszuk fel. Mindenki érti, aki nem , az meg fekiabálja a beteget). Akinek meg parancsként kell mondani, az mindig kitalál valamit, hogy miért ne teljesítse. És sajnos erre támpontot, megerősítést kap a drága bolgár uraktól, akik lihegve várják, hogy Orbán Viktor miniszterelnök úrnak és stábjának ne sikerüljön megvédeni a magyar lakosságot. Ezekkel nincs mit tenni, mint a háborúba bevált stratárium!