Készséggel elfogadom Klaus Johannis azon kirohanását, melyben minden román nevében sérelmezi, hogy a PSD vezetői Orbán Viktorral szövetkezve gyíkembereket küldenek Erdély visszacsatolásának érdekében a román parlament ellenzéki padsoraiba. Respektálom azon véleményét is, hogy a román románok a nem románokkal szemben románként, román érdekből románkodhatnak. Azért vagyok elfogadó, mert számomra ez a románkép az igazi, a hamisítatlan. Pláne egy szász szájból.
***
És akkor most?
Csakhogy adódik a kérdés: akkor tulajdonképpen kié legyen Erdély? És pláne Székelyföld. És ki miért is harcol? Erdély autonómiája, vagy Székelyföld autonómiája a cél? Mert ha az előbbi, akkor van azért néhány ismeretlen lap a pakliban. Nevesen az, hogy valami módon felül kellene emelkednünk a nemzetiségi ellentéteken. Azokon az ellentéteken, amelyek 1848-’49-ben és 1919-ben is olyan következményekkel jártak mind hazánkra, mind az erdélyiekre nézve, amely következmények azóta is be nem gyógyult, vérző sebként tátonganak az oldalunkon.
Vajon hogyan lehetne ezt a fajta nemtelen román nacionalizmust, és az azzal párhuzamosan működő, valljuk be, teljesen jogos magyar nacionalizmust mindenki hasznára fordítani? Mert elnöki nyilatkozatokkal és külügyminiszteri viszontválaszokkal nyilván nem. Az ilyesfajta diplomáciai kötelező körökkel csupán mindkét fél teszi a szükségesen elvártakat. A románok vádaskodnak, rettegnek és fenyegetőznek, mi pedig kikérjük magunknak ezeket a szitokszavakat. Ez idáig a bevett formula, immáron több évtizede, évszázada.
Az utópia temetése
Egyet már most el lehet mondani: nem volt igaza azoknak, akik a koronavírus okozta pandémiában látták az emberi nem magába fordulásának és megvilágosulásának a lehetőségét. Román szomszédjainkkal például nemhogy javult volna a kapcsolatunk, de múltidéző módon romlott meg. S ezen még az sem segít, ha a magyar kormány maszkokat és egészségügyi berendezéseket küld Erdélybe, hiszen joggal mondhatja egy romániai román, hogy azokat ugyebár nem ő kapja.
Aki azonban kicsit is ismeri Erdély, s főleg a Partium etnikai térképét, azt a vegyesházasságokból, beolvadásból és betelepítésből születetett vegyesvágottat, ahol a kevert nyelv éppúgy nem ördögtől fogant, mint a kevert kultúra, az pontosan tudja, hogy az erdélyi kórházakban és gyógyintézményekben nem fognak szelektálni. Senki nem fogja azt mondani egy félig román, félig magyar betegnek, hogy na, komám, te állj arrébb, mert nem vagy fajtatiszta! Azért nem mondja ezt senki, mert egyrészt egy hippokratészi esküjét komolyan vevő egészségügyis eleve nem mondhat ilyet, másrészt pedig az erdélyi ember eleve nem ilyen.
Milyen az erdélyi ember?
Joggal vetődhet fel a kérdés, hogy a sok esetben kifejezetten káros idealizálás beszél-e belőlem? Az a fajta túlgondolt túlnemesítés, ami az erdélyieket, s főleg a székelyeket egyfajta retusált képként próbálja bemutatni. Nos, nem. Az erdélyi magyar ember az, kérem, magyar ember. Ránk, magyarokra pedig sok olyan dolog jellemző, ami akár sztereotípia terén is megállja a helyét. Valóban sírva vigadunk. Valóban duhajkodunk. Viszont valóban segítünk a bajban, még akár ellenségeinknek, rosszakaróinknak is.
Tesszük ezt annak ellenére, hogy Klaus Johannis valamiféle román világégést vizionál, miközben hisztérikusan fakad ki olyan dolgok miatt, amelyekkel nincs egyedül. Hiszen akárcsak ő és miniszterei, úgy Orbán Viktor és az egész magyar kormány is a járvány leküzdésével van elfoglalva. S mindeközben persze megy tovább az élet. Még akár Erdély (vagy Székelyföld?) autonómiájának kérdése is napirendre kerülhet, ahogyan a két ország parlamentjeiben, illetve az Európai Parlamentben is folyik a munka (hogy milyen munka és milyen intenzitással, na, az már egy újabb pokoli történet lenne).
***
