Antirasszista zenevonat

Niall Horan és Rita Ora. Hogy mi a közös  a One Direction ír énekesében és a koszovói albán származású brit énekesnőben? Például, hogy olyan fehérek, mint a kihipózott Capitolium. Na, és persze még valami: ők ketten a vezéralakjai annak a mintegy 700 brit zenészt tömörítő társaságnak, akik a zenében uralkodó rasszizmus ellen tüntetnek. Természetesen George Floyd óvó szellemének palástja alatt.

***

Amíg idehaza Fluor Tomi és Majka hosszas kulturális antropológiai tanulmányokban fejtik ki aszerinti álláspontjukat, hogy miért nem mennek el kapálni, vagy felszolgálni a sarki McDonald’s-ba, addig Nagy Britanniában és az USA-ban zenészek tömegei hívnak életre egy 1976-ban alakult kezdeményezést, a Rock Against Rasism-ot (továbbiakban RAR), amely az Egyesült Királyság területén akkoriban igencsak megerősödő neonáci Nemzeti Front provokációira, valamint egyes zenésztársak szélsőséges megnyilvánulásaira volt hivatott választ adni.

Az egész úgy kezdődött, hogy Eric Clapton berúgott.

Aztán azt találta mondani, hogy ideje lenne megakadályozni, hogy amolyan “lassú kéz partot” most alapon Nagy Britannia fekete állam legyen. S ha azt hinnénk, hogy ez amolyan Mel Gibson-i elszólás volt, ami a botránybarométert akadásig tolta a vörös zónába, nagyobbat nem is tévedhetünk.

Ugyanis ekkor érkezett David Bowie nyilatkozata, aki szerint Adolf Hitler egy nagyszabású látnok volt, a fasizmus pedig egy igen jó dolog. Persze Claptonhoz hasonlóan ő se vetette meg az alkoholba ágyazott tudatmódosító szereket, ezért ne rójuk fel neki vétkéül, hogy Hitlernek annyi köze volt a fasizmushoz, mint Castrónak a világbékéhez.

Bowie (értelmező fordításban) ezt mondta:

„Úgy gondolom, hogy Nagy Britanniának hasznára válna egy fasiszta vezető. Végül is a fasizmus nem más, mint az igazi hazaszeretet. Kifejezetten hiszek a fasizmusban, hiszen az emberek egy erőskezű vezető irányítása alatt sokkal hatékonyabbak.”

Majd hozzátette:

„Adolf Hitler egyike volt az első rocksztároknak.”

Mindezt pedig egy Playboy interjúban mondta el.

***

Mindezek hatására szerveződött először országos, majd több nemzeten átívelő mozgalommá a RAR, méghozzá az Anti-Nazi League (továbbiakban ANL) nevű proto-.antifa mozgalom segítségével.

A RAR és az ANL koncerteket és fesztiválokat szervezett, aktivistái minden lehetséges fórumon protestáltak a vélt vagy valós rasszista kijelentések miatt, listázták azokat a zenészkollégákat, vagy zeneiparban dolgozó szakembereket, akik szerintük máshogyan gondolkodtak, egyszóval csupa olyan dolgot tettek, amit ma az antifák és a BLM „mozgalom” tagjai tesznek.

Jelmondatuk 1976 óta ez:

„Love Music Hate Racism”

Amivel önmagában nem lenne semmi gond… már, ha igaz lenne.

Mert ha mondjuk a  Motown Records csapata szervezett volna 1959-ben Detroitban hasonló tüntetéssorozatot, egye fene, megértenénk. Na, de 1976-ban? S pláne 2020-ban?

Kiváltképpp, hogy a könnyűzene egyeduralkodója, fellegvára, stílusletéteményese mindig is az USA volt, s az is marad. Márpedig ha a legfrissebb Billboard Listát nézzük, azt látjuk, hogy az első két helyen álló előadók bizony olyan feketék, mint pincében a szén.

*

*

***

Csak hát ugye… George Floyd meghalt, tehát hirtelen eluralkodott a könnyűzenén a rasszizmus.

A hír hallatán az amerikai és brit néger repperek, a németországi arab repperek, na meg az R&B sztárok 80%-a a kétségbeesés szélére került, ami teljesen érthető. Hiszen ekkora fenenagy fajüldözésben hogy merje az ember a malibui villája elé leparkolni a Lamborghini Murcielagót? Hogy vegye arra a bátorságot, hogy arany Rolexét fényes nappal, a nyílt utcán viselje? Hogy merjen sétálni csupán hat testőr és 4-5 betárazott lőfegyver védelmében akárhol is?

Hasonlóan borzalmas dilemmák tömkelegét lehetne még sorolni, de a lényegen mit sem változtat: egy 1976-ban jól prosperáló vállalkozást egyesek a mai kor követelményeire adaptáltak, s bármibe lefogadom, hogy hamarosan olyannyira profitábilissá teszik, hogy ez fogja meghatározni az évszázad első felének zenei trendjét. És nemcsak nyugaton, hanem akár idehaza is.

***

Na de azért ahhoz nem kis tehetség kell ám, hogy valaki koszovói albánként világhíressé válva egy ízig-vérig ír sráccal tüntessen a feketékért (barnákért, rézbőrűekért és sárgákért még véletlenül sem).

Nem ismerem annyira e kettő munkásságát, de a hazai előadók dalainak tükrében elmondhatom, hogy az a fajta irányzat, ami jó ideje hódít, mindenre felhatalmaz egy zenészt, csak ilyen fokú direkt politizálásra nem.

Értem ez alatt, hogy a könnyűzenei dalok szövegeinek többsége egész egyszerűen semmiről nem szól. Ezt a semmiről nem szóló szöveget jobbára szövegírók izzadják ki magukból, meglehetősen primitív sémák alapján. Erre a szövegre írják aztán a dalszerzők a szintén sablonokon alapuló dallamot, s hangszerelik meg a legújabb divatirányzatoknak megfelelően. Mindezek végeztével jön csak az előadó, akinek hangját az AutoTune nevű digitális programmal tekergetik hamisról kristálytisztává, hogy aztán ez az „énekes” playbackben rátátogjon a dübörgő decibelekre.

Mondanám, hogy tisztelet a kivételnek, de mainstreamben ilyen már nemigen akad. Az underground meg ma is örül a 499 fős koncerteknek.

***

Így vagy úgy, de szépen mindannyian kénytelenek leszünk felszállni az antirasszista zenevonatra, ahol a George Floyd nevű üzemanyag repít majd minket abba a nirvánába, ahol az oroszlán és az őz békésen legelnek, Curtis és Snoop Dog csak tejport nyalogat, s ahol a rasszizmus nevű betegség olyan ismeretlen, mint albán péknél a kártyás fizetés.

Szép új világ jön, az már egyszer biztos. S persze ennek is mi, magyarok isszuk meg a levét, hisz nekünk csak egy Fekete Pákónk, meg egy Kállay-Saunders Andrásunk van, szóval néger énekesekből erősen importra szorulunk.

Még az is lehet, hogy a jó ügy érdekében Kocsis-Cake Oliviónak is dalra kell fakadnia.

Vagy, ha minden kötél szakad, mattfeketére fóliáztatjuk Varga Irént…

() VBT ()