Valahol Tetőled távol…

Blog VBT

Estétől nem lőttek az ütegek. Estétől elcsendesedett minden. Csak a vastag hótakaró roppanásait lehetett hallani, ahogyan a magas fák ágai megadták magukat a rájuk rakódott súlynak, amik aztán nagy, fehér párnákként zuhantak a mélybe.

***

„Nagy, fehér párnák…” – gondolta Elméry ezredes, miközben vastagon bebugyolált bal lábát nézte, amolyan belenyugvó tekintettel. „No, te haszontalan! Te fogsz engem elintézni” – gondolta ezt is, mert a lezuhanó hó kevésbé foglalkoztatta őt, mint a hamarosan rázuhanó örök sötétség.

– Ezredes úrnak alázatosan jelentem… – húzta vissza a valóságba a szinte hangtalanul előtte termett tisztiszolgája hangja.

– Mi van már megint, Gergely? – szakította félbe lakonikusan a kefebajszos, szikár parasztgyereket, akit még másfél éve vett magához, s aki úgy szolgálta őt azóta, mintha csak második árnyéka lenne.

– Alázatosan jelentem, meg kéne nézni azt a lábat.

– Ezt? – kacagott fel Elméry. – Ezt ugyan már nézheted, fiam!

– Csak lehetne tenni tán valamit.

– Lehetne. Fűrészed van-e?

– Jelentem, van.  – mondta büszkén a tizedes, hogy aztán lehajtott fejjel fejezze be: – Csak lapja nincsen, tisztelettel.

– Akkor ez olyan, mint a lábam. Az is pont úgy van, hogy tulajdonképpen már nincsen is. No, főzzed tovább azt a levest! – küldte vissza a tisztiszolgát a picinyke, kétszemélyes bográcshoz, amiben már jó ideje rotyogott a lóhús. Hiszen annak sok idő kell. Habár… lehet, hogy nem annyi, amennyi majd ahhoz kell, hogy egyáltalán egyen belőle, tekintve, hogy az ő lova volt, Csillag, a leggyönyörűbb kisbéri félvér, akit valaha megült. Bolondság volt őt idehozni. Bolondság volt neki is idejönnie. De hát a haza… De hát a parancs…

És most itt voltak ketten, az egész ezredből megmaradva, avagy az egész ezredtől elszakadva. Hiába, na, a hóvihar meg az ágyútűz ritkán barátja a bakának. S ugyanígy nem az a mínusz harminc fok se. A bal lába tudna erről mesélni. Már, ha lenne nyelve, s lenne még benne élet.

***

„Micsoda istencsapása ez!” – jutott most az eszébe. Se golyó nem érte, se kard éle nem sebezte, se szurony nem szúrta át soha. A bombák is messzire elkerülték, s legnagyobb veszélyben pont akkor volt, amikor a Csillag ledobta őt, ki tudja, mitől megrettenve.

Így gondolkodott a rögtönzött féleresz alatt, amit Gergely ácsolt neki, amikor végső elhatározásra jutott: ő bizony feláll. Ez az elhatározás máskülönben bagatell lett volna, csakhogy pontosan tudta, hogy az orvlövész, amelyik vagy három napja talált rájuk, azóta is célra tart. No de úgy haljon meg, pont december 24-én, hogy a lába vigye el? Akkor már inkább a golyó!

„Golyó és lőpor” – villant emlékezetébe a hivatalos hadbírósági formula, ami bizony Arad óta változatlan volt. Csak most ő választhatja ki a pontos idejét, ha már a helyét a Jóisten adta meg. Öngyilkosság? Ki tudja? Aligha. Hiszen ő katona, s a fronton van. Ő is ki tudja, hányszor megszegte s megszegette a hatodik parancsolatot. Nem mindegy már akkor? Ha jól értelmezték az egyháziak, akkor a katona gyilkolása nem gyilkosság, s nem halálos bűn. Ha meg nem így van, akkor már úgyis mindegy.

Fogta hát a féleresz egyik támasztógerendáját, magához húzta, ki a földből, csákóját a gerenda tetejére rakta, s hóna alá kapva ezt a rögtönzött mankót, lassan, dülöngélve felegyenesedett. Aztán arcán a rettentő fájdalommal, de szemében a rettentő elhatározással a frontvonal felé fordult, majd kihúzta magát az utolsó vigyázzállásba.

***

A lövedék szinte azonnal becsapódott. De nem oda, ahova várta. Nem a mellkasát fúrta át a golyó, nem a fejét loccsantotta szét, hanem tőle úgy félméterre vágódott bele annak a felborult parancsnoki kocsinak az oldalába, aminek támaszkodva eddig ült.

„No, ezt elhibáztad, koma.” – gondolta Elméry ezredes. S amikor a következő golyó majdnem centire pontosan ugyanoda csapódott, magában már nevetségesen amatőrnek tartotta a lövészt, aki arra se képes, hogy másodikra megfelelően állítsa be az irányzékot.

– Ezredes úr, kérem szépen azonnal…

– Vigyázz! – förmedt rá Elméry a lövések hallatára feléje szaladó tisztiszolgára, aki úgy hajtotta végre a parancsot, hogy közben szemeibe lassan könnyek szöktek. Tudta jól, mit csinál az ezredparancsnoka. Pontosan tudta. – De hát ezredes úr, kérem! Méltóságos gróf úr, kérem! Ezt így nem lehet! – próbálta meggyőzni Gergely a mostanra kissé dülöngélni kezdő főtisztet.

Elméryt azonban egészen más foglalkoztatta:

– Varga tizedes!

– Parancs, ezredes úr!

– Rendkívüli bátorságáért törzstiszti rangomnál fogva őrmesterré léptetem elő! Varga őrmester!

– Parancs, ezredes úr! – mondta a tisztiszolga, miközben újabb lövedék csapódott be, néhány centire az első két becsapódás helyétől.

– Maga ugye, ennél jobban lő?

– Ezredes úrnak jelentem, igen.

Ám amikor a negyedik lövés ugyanoda ment, ahova az eddigiek, az ezredes elmosolyodott, majd sapkáját kihúzta hóna alól, fejére tette, aztán beleszalutált az előtte lévő hóförgeteges semmibe.

A válasz nem késett soká az ötödik lövedék képében. Ugyanoda. Pontosan ugyanoda. Elméry pedig –még mindig mosolyogva – leült, aztán ezüst cigarettatartójából elővett egy Symphoniát.

– Na, jöjjön ide, Gergely! – invitálta maga mellé egyetlen megmaradt katonatársát, majd amikor az kissé szabadkozva melléje kucorodott, feléje nyújtotta a tárcát.

– No, vegyen egy szálat! Nem a legjobb, de a Diadalnál tán mégis.

– Köszönöm, tisztelettel! – fogadta el Gergely, s miután mindketten meggyújtották, az első pöffenetek után újra megszólalt Elméry, hogy elmondja, ki tudja, hányadik, de egészen biztosan az utolsó napi parancsát:

– Kérem, ne szakítson félbe! Amit most mondani fogok, az se nem szomorú, se nem vidám, hanem olyan tény, amivel még a Megváltó se szállhat vitába. Én kérem, hamarosan meghalok. Láttam a fagyott lábam, egy napom, ha lehet, tán annyi se. Úgyhogy az egész ezredből egyedül maga marad. Én magának már nem parancsolhatok, de…

– Dehogynem, ezredes úr! – vágott közbe sírással küzdve Gergely.

-Mondtam, hogy ne szóljon, amíg én beszélek.

– Parancs, értettem!

– No, hát, akkor! Én azt javaslom, hogy maga semmiképp ne maradjon tovább itt velem, mert akkor magából hadifogoly lesz, vagy halott. Márpedig a kis Gergő meg az asszony várja magát odahaza. Szóval menjen, szaladjon, bújjon, Gergely, most azonnal, amíg még lehet! Itt mi már elvesztünk, itt már csak a visszafele az egyetlen lehetőség.

– De hogyan hagyhatnám itt, ezredes úr?

– Azt is megoldjuk! Őrmester úr, az ezredparancsnokságról azonnal lemondok! Látja, most már maga a parancsnok.

– Ezredes úr, kérem, én…

– Gróf úr.

– Méltóságos gróf úr, én…

– Ezredparancsnok úr, az hogy ön haladéktalanul hagyja el a harcálláspontot, az én utolsó, bár nem jogszerű parancsom. Megértette?

– Meg, ezre… meg, gróf úr. – mondta a tiszti szolgából lett ezredparancsnok.

Elméri ekkor a zubbonya belső zsebébe nyúlt, s onnan kihúzott egy borítékot:

– Ezt a levelet, kérem, vigye el a feleségemnek. Ebben minden le van írva. Ebben minden el van rendezve.

S innentől kezdve egyetlen szavát se vesztegette a tisztiszolgára, hanem helyette elájult. Lázálmában pedig újra maga előtt látta a feleségét, a kisfiát és a kislányát, a családi birtokot, a ménesét, s valami igen furcsa oknál fogva nagyapját, az öreg grófot, ahogyan épp azt mutatja neki, miként kell kukoricaszárból kisbicskával tücsökhegedűt faragni?

S még egyszer, utoljára kinyitotta a szemét, de akkor abban már nem evilági dolgok látványa volt.

***

A szovjet mesterlövész két órával később ért oda, óvatosan haladva, terepakadálytól terepakadályig lopódzva, egészen addig, amíg már kezével is meg tudta érinteni azt a felborult autót, aminek másik végén célpontja ült. A puska már rég a hátára volt szíjazva, s kezében pisztolyát tartva araszolt ellenfele felé, mintha minden pillanatban azt várná, hogy az ráront.

Aztán meglátta az ég felé fordított fejet, a hófödte szemgolyókat, a mozdulatlan halált. Oldalra nézett. Még épp csak, hogy kivehető volt a másik katona elhaladó lépteinek nyoma, amit a fergeteg háromnegyedig már elsepert. Utána menni? Minek? Esélye szinte semmi. Ha meg túléli, meg is érdemli.

Ennek a tisztnek itt megadta volna a bátorságáért a végtisztességet, csakhogy ilyenkor a fagyott földbe lehetetlen az ásás. Hiába van szenteste.

Igen, tudta, hogy a magyarok most tartják a karácsonyt, s noha titokban ő is vallásos volt, még itt, a zimankós sötétségben, mindenkitől távol sem mert keresztet vetni. Úgyhogy csak csendben mondott el egy imát ezért a bátor katonáért, és mindenkiért, akit az otthonától távol ér a halál.

Van-e ennél szomorúbb?

*

*

() VBT ()

Kiemelt kép: Dr. Horváth Imre tartalékos orvos zászlós (a 10. egészségügyi oszlop sebésze) fotója a keleti frontról.


1 hozzászólás “Valahol Tetőled távol…

  1. Ez a történet oly pontosan van le- és megírva, mintha regressziós hipnózisban diktálta volna a szerző.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.