„Lehet, hogy ez az oldal érdekelni fog téged!” – kaptam az üzenetet ma a Facebook-tól, ami éppen egy Oroszország melletti kiállást propagáló magyar oldalt reklámozott nekem. Én pedig csendben eltűnődtem, hogy ülünk-e egyáltalán bármiféle lovon, és ha igen, nem véletlenül fordítva helyezkedünk-e el rajta?
***
Amit én propagálok, az ugyanis köszönőviszonyban sincs sem a nyugat-európai divatáramlattal, sem a hazánkban egyre népszerűbb oroszimádattal.
Valljuk be, nekünk, magyaroknak legalább olyan kínkeserves lenne meggyőződéses ukránpártinak lenni, mint lengyel barátainknak az orosz-szimpátiájukat a mínuszról legalább nullára feltornászni.
A történelemben kevésbé jártasak persze ezen a ponton már kezdik sorolni azokat a sérelmeket, amelyeket mi Oroszországtól, vagy annak kommunista utódállamától kaptunk, pedig a valóság ez:
– 1849-ben nem támadt rá a cár a függetlenedni kívánó magyarságra, hanem császári hívásra érkezett, amolyan korabeli béketeremtőként, s végig tisztességesen bánt foglyul ejtett vezérkarunkkal. Talán, ha előbb felvesszük velük a diplomáciai kapcsolatot, vagy erősebb szövetséget ígérünk, mint a Habsburgok, máshogyan alakult volna onnantól idáig tartó történelmünk. Az osztrák császár viszont – úgy is, mint felkent magyar király – külső segítséget kért az országában dúló polgárháború megfékezésére. Ezt nem, mint legitimista mondom, hanem mint olyan ember, aki a magyar szemmel nem a legnépszerűbb nézőpontot is számba veszi. Az 1815-ben kötött Szent Szövetség elméletileg persze garantálta volna az orosz cár kiállását a Habsburgok mellett, ám ez a szövetség 34 év elteltével jócskán kopott komolyságából, így elképzelhető lett volna megbontani azt.
– 1917-ben a Német Birodalom hatalmas összegért életre hívta a világ gólemjét, pénzelve egy oroszországi forradalmat. A háború mielőbbi, lehetőleg győztes befejezésének meglehetősen szűklátókörű óhaja azt eredményezte, hogy az ideológiai világrend hosszú évtizedekre kétpólusúvá vált. Mondanom sem kell, hogy a diplomáciai kapcsolatok felvételével egyetlen nagy, nyugati állam sem késlekedett. Azzal a népszerű hazugsággal áltatva polgáraikat, hogy az elnyomó, feudalista cári rendszer megdöntésében segédkeztek, ami persze nem igaz, mert a bolsevikok felbukkanásakor nemhogy a cár, de még lehetséges utódja is rég lemondott, s az Orosz birodalom köztársaságként kívánt tovább működni, természetesen az induló demokráciák minden gyermekbetegségével terhelve.
– Így érkezünk el a 2. magyar hadsereg 1942-es szovjet inváziójáig. A szovjetek pedig (természetesen a Teheráni konferencia összes ígéretével a zsebükben) 1944-ben megszállták Magyarországot. A „felszabadítás” legendáriumát már mi kerekítettük hozzá a dologhoz, mert ők a kezdetektől nem árultak zsákbamacskát: a hadműveletet „okkupácija”-ként, azaz megszállásként tüntették fel. Hogy dühösek voltak-e ránk? Naná! Hogy valósággal eltapostak minket? Nehéz lenne tagadni. Például azoknak a bizonyos teheráni ígéreteknek az egyikével, amire az USA és Nagy Britannia is egyként rábólintott, s amiben az szerepelt, hogy a szovjetek bárkit elhurcolhatnak „a Szovjetunió újjáépítésére”, azaz kényszermunkára, mindenféle nembéli vagy életkori megkötés, vélt vagy valós bűn, tárgyalás vagy ítélet nélkül.
– Harmadik megszállásunk szintén a szovjetek által történt, és ha már felelősöket keresünk, először a saját házunk táján is lehetne kutakodnunk, hiszen a magyar elvtársak némelyike szinte könyörgött azért, hogy a szovjet tankok megint itt tiporhassák vérbe a magyarok szabadságvágyát. A ruszkik pedig egyrészt maguk is úgy döntöttek, hogy jönni fognak, másrészt készséggel és örömmel jöttek, hiszen az 1942-es magyar agresszió óta alig telt el 14 év. Gondoljunk csak bele! Ez kevesebb idő, mint amennyi a 2006-os gyurcsányi terrortól mostanáig eltelt. Meggyőződtek tehát arról, hogy a nyugat valóban nem segít (s hogy mindezt feltűnés nélkül, a Szuezi válságra való hivatkozással teheti), valamint arról, hogy Budapestet kivéve nagyobb országos ellenállásba nem fognak ütközni, aztán jöttek.
Egyszóval az oroszokról velünk kapcsolatban két dolgot el lehet mondani:
1: nem voltak esküszegők
2: nem ismerték a megbocsátást
***
Mindezekkel egyáltalán nem mentegetni akarom az oroszokat, csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy amennyiben a történéseket egyetlen nézőpontból szemléljük, borítékolhatóan hibás következtetésre fogunk jutni.
A magyar-orosz viszonyt ugyanis egyáltalán nem lehet úgy meghatározni, hogy mi vagyunk a jók és ők a rosszak, vagy éppen fordítva. Kiváltképp nem annak tükrében, hogy mi egy gazdasági jelentőségét tekintve kis ország vagyunk, Oroszország pedig világbirodalom.
Jelen viszonyunkat természetesen az energetikai függőség határozza meg, na és persze annak a kivédése, hogy újból agresszorként tűnjünk fel, kockáztatva ezzel a viszontválaszt.
Nyilván az, hogy időközben a NATO és az Európai Unió teljes jogú tagjai lettünk, ad egyfajta védettséget, ám sem távolabb nem tud minket vinni az ukrán határtól, sem függőségünket nem szünteti meg.
Amit jelen esetben tehetünk, az annyi, hogy minden erőnkkel igyekszünk kimaradni egy olyan háborúból, ami nem a miénk. Önmagunk okán ez a világ legkönnyebb dolga lenne, ám ha katonai és gazdasági szövetségeseink máshogyan döntenek, az ránk is hatással lesz.
Ez esetben két dolgot tehetünk: vagy gondolkodás nélkül, parancskövető módon teljesítjük a kötelezettségünk által megszabottakat, vagy kilépünk a katonai és/vagy gazdasági szövetségből, aztán teljes függetlenségünk tudatában azért imádkozunk, hogy egykori gazdasági szövetségeseink ne sújtsanak minket teljes szankcionálással, másrészt egykori katonai szövetségeseink ne rendezzék át hadszíntérré országunkat.
***
Sokkal könnyebb dolgunk lenne, ha legalább az Ukrajnához fűződő viszonyunk felhőtlen, vagy legalábbis a rendeződés felé hajló lenne. De elég nehéz egy olyan hungarofób esküszegővel jó kapcsolatot ápolni, amelyik még azt a kárpátaljaiaknak adott magyar állami támogatást is sértésként fogadja, amelyikből de facto az ő országa épül, szépül.
Egyelőre tehát úgy állunk, hogy azzal az EU-val kell együttműködnünk, amelyik koncepciós perekhez hasonló kötelezettségszegési eljárások hosszú során át tartotta/tartja vissza azt a pénzt, ami alanyi jogon megillet minket, és cserébe egy olyan országot kell támogatnunk, amelyik sárba tiporja magyar testvéreink alapvető emberi jogait, hogy közben szankciókkal büntessünk egy olyan országot, amelyiktől olcsóbban kapjuk (ráadásul kapjuk) az energiát.
Nyilván az orosz-ukrán háborúban bármiféle egyértelmű és sarkos állásfoglalást alkotni nem lehet, akár még a casus belli tekintetében sem, hiszen jelenlegi tudásunk, vagy inkább az, amit tudásnak nevezünk, a harcoló országok propagandacsapataitól érkező sokszoros ferdítésekből származik, ami ugye, a hadviselés dezinformációs része.
***
Az egyetlen, amiben most reménykedhetünk, hogy a NATO vezérkara nem hallgat sem „a szabad világ uraként” csetlő-botló demens amerikai vénemberre, sem a Lengyelországgal kiegészült Baltikum Bosszúállóira, sem azokra a brüsszeli senkiháziakra, akiknek a háború csupán egy újabb lehetőség egy újabb remek üzletre.
Summa summarum a magam részéről se Ukrajna, se Oroszország!
Csakis Magyarország!
() VBT ()
Kiemelt kép: gyorplusz.hu
A tiszta szívű, keresztény ember mindig a szenvedők, a megalázottak, a megszomorítottak mellett áll, nem a fegyverrel másokra támadók oldalán. És mindig a szeretet felől közelít embertársaihoz, nem gyűlölettel. Ahogy Jézus mondja: “A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelemnek köze van a büntetéshez. Aki tehát fél, abban nem tökéletes a szeretet. Azért szeretjük (az Istent), mert ő előbb szeretett minket. Ha valaki azt állítja, hogy: „Szeretem az Istent”, de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát. Ezt a parancsot kaptuk tőle: Aki Istent szereti, szeresse testvérét is.” (János I,4:18-22)
Egyetértek. A nacionalizmus ostoba, idejétmúlt dolog, ami ellentétes a szeretet egyetemes parancsával. Etnikai szembenállás és széthúzás helyett egységre van szükségünk. Különben nem tudjuk megoldani a 21. század nagy kihívásait a klímaváltozástól a robotizációig.
Tamás! Komoly ténybeli tévedések vannak itt!
Az 1815. évi Szent Szövetség (“hála” Metternichnek) csakis a monarchiákat védte, pont az olyan köztársaságoktól, mint Magyarország volt a trónfosztás után. Vagyis az orosz cár kizárólag a császárnak segített volna. 1956-ben az oroszok előbb elindultak hozzánk, semmint kértük volna. Útközben nyakon ragadták Kádárt és megmondták neki, hogy Rákosi helyett ő lesz a helyi csicskásuk. A NATO védelméről csak annyit, hogy én a kutyámban jobban bízok, ő biztos megvédene engem, ha baj van.
Nem annyira, de a kedvedért egyértelműsítem.
Tudom meglehetősen profánnak fog tűnni, hogy egy háborút focimeccshez hasonlítsunk, de mégis lehetséges, miután szurkolótáborok látszanak körvonalazódni, hogy ki kinek drukkol. Lehet, hogy ez nem helyes, de ez a valóság. Ha már foci és mondjuk VB, akkor minket csak és kizárólag az kell, hogy érdekeljen, a két csapat egymás elleni eredménye nekünk miképp kedvez, mi hogyan juthatunk tovább. Az a jó ha az egyik győz, vagy esetleg jó a döntetlen is? A legfontosabb, hogy mi egységes csapat legyünk aki továbbjut és a végén nyer. Természetesen a magyarok igazságosak és békeszerető játékosok, így a fair play szabályait, maximálisan betartva halad a cél elérése érdekében. Egyetértek Tamás abszolút, csakis Magyarország!
Függetlenek sajnos csak nagyon ritkán voltunk 1100 éves európai létünk alatt. Most sem vagyunk függetlenek!!! Sokat is szenvedtünk és szenvedünk a mai napig is emiatt. Éppen ezért: Nem lehetne már egyszer végre ebben a qrva életben, hogy SEMLEGESEK LEGYÜNK?!?!?!?!
“Függetlenek vagyunk” .. Nebassz!
Ezt írtam volna? Szerintem nem.
Az akkori losonciak tudnának mesélni a “korabeli béketeremtőről”.
https://felvidek.ma/2014/08/losonc-pusztulasa-1849-augusztus-8-9-en/
Sok-sok ilyen történet maradt fent, és ezekben a régi korokban nem voltak szemérmesek. Volt ahol 500 lányt-asszonyt kértek a tábor számára, volt ahol minden pincét feltörtek (szerették a bort) és a gazda okosabban tette, ha csöndben maradt. A pincékben a bornál is nagyobb kár volt, hogy sokfelé a hordókat is szétverték. A törökdúlás, tatárdúlás és felszabadúlás után az ilyesmi már alig éri el az ingerküszöbünket.
Elismerem, objektív írás, az ilyen újságírókat szokták az emberek elismerni pártszimpátiától függetlenül!
Nagyon érdekes videók keringenek a youtube-n. Az oroszok egy része menekül Oroszországból. Sok gazdasági migráns is van, akik a szankciók miatt úgy érzik, hogy most rettentő rossz világ lesz ott, olyan áruhiány, mint volt a Szovjetunióban. Mások tudják, hogy a háborúnak ára van, azt majd valahogy velük fogják megfizettetni. Sokan attól félnek, hogy Putyinnal visszatérnek azok a szovjet idők amikor az utcáról vittek el embereket.
Ime:
https://www.youtube.com/watch?v=2lwZFJT8rL0
Hinta palinta
Hogy az oroszokat nem szeretem az érthető. 45 kegyetlen volt, akár a tatárok dúlása. 56 meg kegyetlenebb, mert minden remény eltiprása lett.
Ami pedig a szomszéd népet illeti: ha sérelmük, jogos sérelmük volt az eloroszosítás, akkor ellencsapásként jött az elukránosítás. Több volt mint tévedés, ez ukrán gőg ma is. Mi van az orosz, lengyel, román, ruszin és egyéb kisebbségekkel? Mi lesz velünk?
Se az agresszor orosz állammal, se az soviniszta ukrán állammal nem tudok szimpatizálni. Mindez nem vonatkozik az orosz, ukrán, lengyel, román és magyar ott élő emberekre. Az ember más. Nem tehet a nagypolitikáról.
Valahol leírtam, hogy engem nem tud meglepni, ha a szláv népek egymást ölik. Jugoszlávia szétesése is meglehetősen véres dolog volt.. Elmondok egy történetet. Egy Hivatalban, mindegy hol és mikor, még a “szovjet tanácsadók korában” két ruszki ordítva összeveszett a lift előtt, majd a folyóson pofozták egymást, úgy ahogy az ukrán parlamentben volt szokásos. Mindenki bemenekült a szobájába. Mondom a kollegámnak, hogy olyan szép, ha ezek egymást verik. A főnököm odahajolt és annyit mondott, hogy ilyesmit ne mondjak, mert tényleg bajom lehet belőle..
Ezek a szlávok nem tudnak békében meglenni egymással.
Gratulálok, szerintem egy jól végig gondolt írás. Ukrajna, mint megtámadott ország minden részvétemet és szimpátiámat bírná. Csakhogy el nem tudom felejteni a nyelvtörvényüket és a magyar kisebbség elleni támadásaikat.
Az oroszok esetében ugyanígy felemásak érzelmeim és gondolataim. Amit a történelem során ellenünk tettek, az el nem felejthető. Az sem, hogy Bizánc utódjaként az ortodox hit és az orosz birodalom befolyásának növelése hozzá tartozik a nagyorosz mentalitáshoz . Jelenleg viszont nincsenek közös határaink, tehát mindent diplomáciai úton, a kölcsönös előnyök jegyében kell kezelnünk.
Összefoglalva: most egyetlen lépést sem kell tennünk, meg kell várni ennek a szörnyű szlávok közti háború végét. Nekünk majd aztán a békét kell megnyernünk.
Sajnos, Lajos már rég nyakig vagyunk ebben a konfliktusban. Azzal, hogy Orbán ilyen közel került Putyinhoz és továbbra is vesszük az orosz olajat és gázt mi is a háború fenntartói közé tartozunk. Drágább a rongy életünk és a rezsiopportunizmus, mint a haza becsülete. Végtelenül szormorú, hogy megint a történelem rossz oldalára sodródtunk!
Ezekkel ellentétben a fegyverszállításokban, nato csapatok állomásoztatásában is résztvevő fél az ország, így egyik oldalról a szövetségi rendszer, másik oldalról az üzleti érdekek, hitelek, energia biznisz miatt szoríthatják a kormányt!
Szóval akármennyire a bánatba kívánom az Orbán rendszert, média birodalmával együtt, amellett, hogy nagyon nincs könnyű helyzetben, valóban nem erre az ostoba jöttment úgynevezett ellenzékre van szüksége az országnak!