Tömeggyilkos Kisfiú

„A nukleáris láncreakció felfedezése semmivel sem kell, hogy közelebb vigye az emberiséget a pusztuláshoz, mint a gyufa feltalálása.” (Albert Einstein)

És akkor ledobták Hirosimára. 1945, augusztus hatodikán, reggel 8 óra 15 perckor. Mintegy fél perccel később – a becsapódás pillanatában – közel 70 000 ember halt meg a nukleáris tűz, vagy a gigantikus erejű lökéshullám következtében. Az elkövetkezendő hetekben további 100 000 ember halt meg sugárbetegségben. Aztán három nappal később, augusztus 9-én ugyanez megismétlődött (némileg kevesebb áldozatot követelve) Nagaszakiban. A világ pedig soha többé nem lett már olyan, mint annak előtte volt.

Kisfiú és Dagadt pasi

Van-e az emberi cinizmusnak magasabb foka, mint becenevekkel ellátni az apokalipszisnek ezt a két nagykövetét? Little Boy és Fat Man. Kisfiú és Dagadt pasi. Mintha csak valamiféle gyermekmese szereplői lennének. S a gyilkos tervnek nem ez volt az első olyan momentuma, ami minden jó érzésű emberben visszatetszést kelt azóta is. Az első atombombát ugyanis, amely a „The Gadget”, azaz, „A Szerkezet” fantázianevet kapta, az új-mexikói Jornada del Muerto sivatagban robbantották fel. Jornada del Muerto szabad fordításban a halottak napja. A kísérleti atomrobbantás programjának neve pedig Trinity, azaz Szentháromság volt.

Úgy játszottak ezek az igen komoly tudósok, politikusok és katonák a nevekkel, mint amilyen pragmatikusan kezelték több százezer ártatlan civil másodpercek alatt bekövetkező együttes kínhalálát. S már az első híradások alkalmával megkezdődött a tisztára mosás. A propagandagépezet ugyanazt mantrázta hónapokon keresztül. Hogy hát a csendes-óceáni hadszíntéren a két robbantás nélkül még hosszú hónapokig tartott volna a mészárlás, több százezer amerikai katona halálát követelve…

Az egyedüli igazság ezzel szemben még ennél is rémisztőbb.

Náci vereség?

A két szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió egymással versengve lopták haza magukhoz a náci tudósokat. S az ezekkel a tudósokkal beérkező innovációk nagyban elősegítették hatalmi pozícióik megtartását, sőt megerősítését. Mintegy megágyazva ezzel a tényleges harcok befejeztével kirobbanó hidegháborúnak. Ezt a folyamatot egy igen érdekes mellékszál is segítette: az USA külföldi hírszerzése egykori Gestapo tiszteket beszervezve megalapította a nyugati hírszerző szolgálatokat. Ezeken a nácikon soha senki nem kérte számon a korábbi tetteiket, mi több, igen magas pozíciókba kerülve, gazdagon, ágyban, párnák közt haltak meg.

Adjuk hozzá az egyre kevesebb ismeretlent tartalmazó egyenlethez azt a tényt, miszerint július végére Japán már elvesztette a háborút. A kapituláció csupán idő kérdése volt. Viszont itt volt ez a két, működő atombomba. És olyan jó lett volna kipróbálni, mit tudnak. Különösen arra nézvést, hogy mi történik a robbanások után. Az amerikai tudósoknak ugyanis a megszállt övezetben évtizedekre elegendő kísérleti terepet biztosított Hirosima és Nagaszaki.

Mindeközben Sztálin – az amerikai és brit szövetségesek egyértelmű jóváhagyásával –  a legyőzött és elfoglalt országok civiljeinek millióit – köztük közel félmillió magyar embert – hurcolta el mindenféle indoklás nélkül országába az újjáépítés fáradságos feladatát elvégezni. S ahelyett, hogy a generalisszimusz megijedt volna az USA bombáitól, csak még jobban hajtotta őt a vágy, hogy neki is legyenek ilyesfajta felnőtt játékai. Amiket aztán – saját házi nácijai segítségével – hamarosan meg is kapott. (Ahogyan egyébiránt ugyanezek a náci tudósok segítették mindkét nagyhatalmat az űrversengés idején.)

Az tehát, hogy a II. világháború a nácik vereségével végződött, nem teljesen fedi a valóságot. Maradjunk annyiban, hogy az eleje, a közepe, de még a legvége is az emberi kegyetlenség tobzódása volt.

Soha többé képmutatás!

Minden év augusztusának hatodik napján, pontosan reggel 8 óra 15 perckor megkondul egy lélekharang Hirosimában. „Soha többé Hirosima!”, ezt hirdeti a harang csengése a Föld minden nemzetének. Pedig nem ezt kellene csilingelnie. Inkább valami ilyesmit: „Soha többé képmutatás!”. Mert nem az atombomba, nem a fúziós energia ölt aznap Japánban. Hanem a hatalomvágynak az a foka, amely a „járulékos veszteség” fogalmát olyan plasztikusan kezeli, mintha csak arról beszélne, hogy kell-e még egy maraschino cseresznye a koktélba, vagy elég egyetlen darabka.

Fel kell végre fognunk, hogy nincs olyan, hogy elfogadható számú áldozat. Tudom, egyesek számára paradoxon, hogy amikor félmillió ember halálával meg lehet menteni százmillió embert a biztos haláltól, akkor mi legyen a teendő. Csak hát… Egyszerűen minden emberi élet fontos és pótolhatatlan. Amikor bárkit megölünk, magunkból gyilkolunk meg egy darabot. Visszahozhatatlanul, visszavonhatatlanul.

Jól tudjuk, hogy a történelmet a győztesek írják. Pontosan ezért lehet olyasmiket olvasni Hirosima és Nagaszaki kapcsán, mint hogy „A bombázások szerepe a megadásban, és a felvetődő etikai, morális kérdések máig heves viták tárgyát képzik.” . Etikai, morális kérdések? Jézusom! Mik ezek a kérdések? Hogy etikus-e legyilkolni 20 másodperc alatt 70 ezer védtelen civilt, köztük nőket, gyerekeket, öregeket? Hogy morálisan mennyire elítélhető a további 100 ezer, sugárfertőzésben elhunyt, és a több évtized elteltével is rákos, meddő, és egyéb súlyos szervi betegségben szenvedő több millió áldozat?

***

Hirosima egyetlen „tanítása” nem más, mint hogy az ember bármire képes a hatalom megszerzése és/vagy megtartása érdekében. Ezt mindenki tudja, és mindenki így tudja.

Az emberiséget pedig – ha egyszer elpusztul – nem a nukleáris láncreakció fogja elpusztítani. Hanem a közöny, az ostobaság, az individualizmus, az elembertelenedés.

Isten adjon örök nyugodalmat az atombomba áldozatainak! És Isten adjon nekünk reményt az öntudatra ébredéshez!

() VBT ()