Szőke, kék szemű csecsemő

VBT

Nem akarok Bősz Anettel foglalkozni. Azzal sem, hogy mit mondott Novák Katalin családügyi államtitkár múlt szombaton, Kaposváron, a Református Egyházi Napokon. Mert ugyan mi mást is mondhatott volna a kormánypárti politikus egy, az Alaptörvényben is deklarált kérdésről egy keresztény összejövetelen, ha nem azt, hogy a család az férfi és nő kapcsolatából áll? De, mint mondottam volt, engem nem a torzsalkodás érdekel. Hanem mindeneknek eredője, a gyermek. Mégpedig az állami gondozott gyermek. Mert hát a meleg-jogi és más liberális szervezetek aktivistái leginkább az örökbefogadás miatt kívánják elérni a melegházasságok törvényi elfogadását.

Ami a gyereknek jó

Az egyetlen fontos kérdés nem az, hogy egy homoszexuális pár hogyan kíván gondoskodni az utódlásról. Hanem, hogy a szociális ellátó rendszerbe került árva gyereknek mi a jó? Természetesen az, ha egy szerető közösségben nevelkedik. Ezt a közösséget pedig – és ne legyünk álságosak – soha nem tudta beteljesíteni egyetlen gyermekotthon sem. A kifejezetten meleg házasság pártiak, és a részben elfogadók egyöntetű véleménye az, hogy akkor már inkább fogadja örökbe azt az árva gyereket egy homoszexuális pár, és neveljék fel szeretetben. De mielőtt ezt a vonalat továbbgondolnánk, nem árt tisztában lennünk néhány dologgal.

Először is azzal, hogy ma Magyarországon megközelítőleg 23 500 állami gondozott gyermek él. Egy részük családoknál, nevelőszülőknél került elhelyezésre, más részük pedig a 13 nagy létszámú gyermekotthon valamelyikében. A kormány 2020-ig ezeket a gyermekotthonokat meg fogja szüntetni. Ahogyan a 12 év alatti gyermekek már most sem gyermekotthonokban, hanem hivatásos nevelőszülőknél kapnak elhelyezést, így a fenti dátumig minden állami gondozott gyermek nevelőszülői elhelyezést kap majd.

Ezzel pedig hellyel-közzel a fenti kérdés meg is lett válaszolva. A 8-10 gyermeket magába foglaló gondozócsalád igazi otthoni környezetet tud biztosítani az árva gyermekeknek. A gondozásra jogosult, és erről szakvizsgával rendelkező házaspárok valódi, klasszikus családmodellt testesítenek meg.

A legveszélyeztetettebbek

Ha az elején azt vizsgáltuk, mi a jó az állami gondozott gyermekeknek, tegyük el a kérdést még specifikusabban. Mi a jó az állami gondozott roma gyermekeknek? A kérdés nem önmagában való projektálás, hanem nagyon is valós felmérések által alátámasztott. Magyarországon a roma származású gyermekek – a teljes lakossághoz viszonyított arányukat figyelembe véve – felülreprezentáltak a gyermekvédelmi szakellátási rendszerben. Hogy miért van ez így, arról széles körű társadalmi vitát lehetne rendezni, mely vitán, gondolom, nagy számban képviseltetnék magukat a liberális jogvédők épp úgy, mint például a melegjogi szervezetek. S mindenki megegyezne abban, hogy a roma gyerekek is épp olyan kedvesek, épp annyira szerethetőek, mint a nem roma gyermekek. Sőt, inkább abban jutnának konszenzusra, hogy nem szabad külön roma és nem roma gyerekekről beszélni. Csakhogy… a valóság más képet tár elénk. Teljesen mindegy ugyanis, hogy az örökbefogadásra váró pár milyen politikai beállítottságú. A kiválasztás feltételeiben a többségük egységes álláspontot képvisel. Az örökbe fogadandó gyermek legyen csecsemőkorú, szőke, kék szemű. Valljuk be, hogy ebbe a kategóriába semmiképp nem férhet bele egy olyan 12 éves roma kislány, aki születése óta állami gondozott…

Ez a kiválasztás máskülönben hatalmas tragédiák okozója is lehet. Saját ismeretségi körömben például voltak áldozatai. Az esküvő után a férj és a feleség az akkori családtámogatási rendszer szabályait figyelembe véve egy szerződést írt alá, amelyben X millió forint otthonteremtési támogatás fejében két gyermeket vállalt. A szerződésben foglaltak szerint meghatározott időre meg kellett születnie az első gyermeknek, majd újabb x időn belül a második gyermeknek. A várt gyermekáldás azonban elmaradt. A házaspár végül úgy döntött, hogy örökbe fogadnak két kisgyereket. Természetesen ők is a szőke, kék szemű álmokat dédelgették kezdetben. Ám a lejárati idő egyre közeledett. A támogatás összegét pedig esélyük sem volt visszafizetni. A nem roma házaspár tehát örökbe fogadott egy roma testvérpárt. 8 és 11 éves fiúkról van szó, akik csecsemőkoruktól intézeti ellátásban részesültek. Ők ugyanis – és ezt még leírni is borzalmas – azonnal elvihetők voltak.

A két kisfiú bekerült egy olyan környezetbe, ahová tulajdonképpen financiális okok miatt érkeztek. A szülők – becsületükre legyen mondva – minden tőlük telhetőt megtettek, hogy tisztességgel felneveljék a gyermekeket, ráadásul valóban szerető szüleik lettek. A másfajta szocializációból adódó óriási különbségek azonban rányomták bélyegüket a szülő-gyermek kapcsolatra. Olyannyira, hogy az anyuka egészsége visszafordíthatatlanul megromlott. Néhány évvel később pedig az apa özvegyen maradt a két gyerekkel.

Foglalkozzunk valós problémákkal

Természetesen a teljes képet tekintve az én picinyke személyes tapasztalatom egyáltalán nem releváns. Ám alig hiszem, hogy egyedi eset lenne. Viszont a fenti tragédia iránymutatása egyszerű, üzenete világos. A gyermekvédelmi szakellátási rendszerbe minél több roma házaspárt kell bevonni. Az OKJ-s képzés keretén belül már jó ideje lehetőség van arra, hogy házaspárok hivatásos nevelőszülőnek képezzék magukat. Roma házaspárok, s különösképpen roma ifjú házasok esetében ez olyan életpálya-modell is lehet, ami egyúttal kiútként is szolgálhat a tartós munkanélküliségből. Az állam által gondozott roma gyermekek pedig olyan nevelőszülőkhöz kerülhetnek, akikkel identitásbeli különbségek fel sem merülhetnek.

Számomra tehát egy ostoba és felülreprezentált sivalkodásnak tűnik azon nyavalyogni, hogy meleg párok fogadhatnak-e örökbe. Illetve, bocsánat! Hogy homoszexuális férfipárok fogadhatnak-e örökbe. A leszbikus párkapcsolatban élő nők ugyanis így vagy úgy, de megoldják a saját gyermek „kérdését”. Nem hinném, hogy számukat tekintve Magyarországon több olyan homoszexuális férfipár lenne, akik gyermekvállaláson gondolkodnak, mint amennyi örökbefogadásra váró roma gyermek. A nem, vagy csak érintőlegesen valós probléma helyett tehát érdemes a valós problémákkal foglalkozni. Ellenzékinek és kormánypártinak egyaránt.

A feltételes mód használatáról pedig ez esetben nyugodtan el is feledkezhetünk. Mert amíg az ellenzéki ál-jogvédők a sokkal kisebb súlyú, vagy esetenként teljesen súlytalan problémákkal házalnak a kormány ellen, addig a kormány azon igyekszik, hogy minél több roma házaspárt vonjon be a hivatásos nevelőszülői képzésbe.

***

A liberális jogvédőknek pedig ajánlom, hogy ne csak szavaikban, hanem tetteikben is legyenek liberálisak! Nosza, lehet befogadni a családjaikba egy-két árva gyermeket! Szőke haj, kék szem kizárva!

() VBT ()

Facebook hozzászólások

4 thoughts on “Szőke, kék szemű csecsemő

  1. Minden tiszteletem, szerintem ezt jobban összefoglalni a magyarországi helyzetre vonatkozaón nem lehet, vagyis nem érdemes.

    A legérdembelibb írás a témában.

    1. A vallásosság szimptómája a szolgalelkűségnek, az önállótlanságnak, a megvezethetőségnek. A vallásos ember alaptermészete olyan, hogy igényli az irányítást, és keresi a tekintélyt, hogy behódolhasson neki. Nem szívesen marad „egyedül”, vágyik a társai elismerésére és retteg attól, hogy kiközösítik. Tetteit valójában ez a sóvárgással vegyes félelem határozza meg. Nem az fontos számára, hogy jó irányba tartson, hanem hogy megmondják neki, merre menjen.
      És hazánk dús keresztényei? Ez az ordas irigységek, az egymást harapás, a külön flótások szerencsétlen országa. A zsidó faj összes karjával emeli minden kis talentumát, nálunk minden igazi szellemi erő kétségbeejtően izolált és legtöbbször kiátkozott és sírig hajszolt. A zsidó sajtó, mint egyetlen nagyszerű zongora, csodálatos összejátszással védi a faj érdekeit. Nálunk nemcsak a keresztény sajtóban nincs egység, de egy-egy orgánumán belül is mindenki külön járja a maga szellemi macsicsáját[2], vagy kékvókját[3] a keresztény kurzus vad kalamajkájában. Szabó Dezső 1907
      Kezdem azzal, hogy az egyházi iskolák nem árthatnak semmivel annyira maguknak, mint az egyértelműen jobboldali politizálással. Nincs olyan nyugat-európai társadalom, amelyik eltűrné az egyházak egyértelmű politikai állásfoglalását. Amilyen mértékben a magyar társadalom is nyugati típusúvá válik, ez nem lesz tűrhető.
      Az egyházi iskolákat eleve azért tartom veszélyesnek, mert félek, hogy nem tudják szétválasztani a neveléstől, a tanítástól a saját vallási, politikai meggyőződésüket. Még azt is elismerem, hogy az egyházi iskolák pedagógusai az erkölcsi nevelésben megelőzik az állami kollégáikat, de én nem kérek abból az erkölcsből, ami szorosan valamelyik vallási felekezethez, politikai ideológiához tapad. Minden embernek joga legyen vallást, ideológiát választani, de az állam által fenntartott oktatási rendszernek ne legyen joga gyerekeket vallással, vagy ideológiával idő előtt megfertőzni. Márpedig a rossz értelemben vett egyházi iskolák ezt teszik.
      Ady forgott volna a sírjában, hogy egy, a szocialista egyetemi oktatás jóvoltából felkerült falusi gyerekből olyan jurátus lesz, aki miniszterelnökként azokért lelkesedik, akiket ő a magyar nép kártékony vezetőinek tekintett. Legfeljebb keserűen kellett volna megállapítania, hogy a nép fia, ha az a szerencse érte, hogy felkerülhetett, jobban játszotta az urat, mint akinek már az ősei is azok voltak.

  2. Szép a leírás, de “roma” az nem létezik. Magyarul cigánynak hívjuk. Igen, cigányul roma, de a németeket se nevezzük dájcsnak, holott ők ezt mondják magukról. A legyel sem lesz polák, és folytathatnám. Ne fogadjuk el a romázást, mert besétálunk a polkorrekt hínárba. Attól, hogy valakit romának nevezünk épp olyan cigány marad, mint volt korábban. Az “afroamerikai” sem fehérebb bőrű attól, hogy nem black, nagy nigger a neve. Mark Twain munkáit pedig ne írják át azért mert niggert írt mindenhol, ahogyan akkor szokásos volt.

  3. Honnan jövünk, hová tartunk?

    A munkanélküliség rémére a társadalom nagy része gyermektelenséggel válaszol. Ez jól kimutatható a népességi adatok változásában. Másrészt megfigyelték, hogy az állatok is az utódok meg nem születésével válaszolnak, ha a megélhetésük nem biztosított vagy élelmezésük szűkös. Malthus az 1800-as évek elején leírta, hogy a munkanélküli tömegek segélyezése 15 év alatt megháromszorozta a londoni nyomor telepek lakosság számát. Persze ezt a modern gondolkodás, mint elfogadhatatlant elveti. Pedig mindenkinek csak annyi gyereket szabadna vállalnia, amennyit elbír tartani, felbír nevelni.
    A szabad természetben élő madarak nem költenek, ha nekik maguknak és éhezniük kell! Kivéve a kakukkot, amely köztudottan másokra hárítja az utódai nevelését! De a buta énekes madaraktól, talán meg bocsátható, ez a magatartás! Igaz, ott a jövevény, maga rögtön kilökdösi „testvéreit” és a szülök, fel se fedezik a turpisságot! De az ember, miért tesz ilyet? „Saját fiókát” nem vállal, helyette adóval elvont jövedelméből, mások utódait nevelik számolatlanul!
    2. Az emberiség szegénységéből és iskolázatlanságából fakadó rákosan gyors szaporodása. Erre is utalt néhány marslakó. Sajnos a vitathatatlansága ellenére, a katolikus egyházzal és az Egyesült Államokkal az élen, ezt tabutémaként kezelik. Vagyis a zöldmozgalmaknak nem a technikai haladás ellen kellene fellépni, hanem éppen a legnagyobb vallási és világi tekintélynek a véleményére kellene hatni
    . A gyengébbek korábban elhaltak, az értékesebbek, a bátrabbak a háborúk során jobban pusztultak, a katonáskodásra sem alkalmasak pedig jobban szaporodtak. Amióta vannak demográfiai felmérések, a jobban képzett rétegek természetes szaporodása többnyire negatív, de mindig az átlag alatti, a képzettségben és jövedelemben alacsonyabb rétegek pedig mindig gyorsan szaporodnak. Ennek ellenére a társadalmi fejlődés vészesen gyorsuló folyamattá vált. Teller Ede, 1938.
    A központi hatalom legyen bármily felvilágosult, bármily tudós, nem képes átfogni egy nép életének összes részleteit. Azért nem képes, mert egy ilyen munka meghaladja az emberi képességet. Ha mégis megpróbálja megalkotni és működtetni az oly különböző rugalmasságú rétegeket, az vajmi tökéletlen jár, vagy kimerül a haszontalan fáradozásban.
    Az indiánok könnyelműsége közismert, és leküzdhetetlen a vadak ellenállhatatlan szenvedélye, hogy pillanatnyi szükségleteiket és vágyaikat azonnal kielégítsék. Hogy később milyen hasznuk lesz belőle, alig érdekli őket. Könnyen felejtik a múltat, a jövővel meg egyáltalán nem törődnek. Könnyű megjósolni, hogy civilizálódni sohasem fognak akarni az indiánok, vagy ha egyszer eljutnak odáig, hogy akarnak, túl későn fognak megpróbálkozni vele. Az indiánok nincsenek birtokában a civilizálódás elengedhetetlen feltételének (letelepedés, földművelés) de nagyon nehéz is volna elsajátítaniuk. (Miként a mi ”indiánjaink” sem.)
    Az olyan emberek, akik, egyszer már a dologtalan, kalandos vadászéletet folytatják, szinte leküzdhetetlen ellenszenvet éreznek az állandó rendszeres munka iránt, amit a földművelés megkövetel. Az Észak amerikai bennszülöttek nemcsak rossznak tartják a munkát, hanem szégyennek is! Büszkeségük majdnem olyan makacsul küzd a civilizálódás ellen, mint a lustaságuk!
    Megjelent a Kapuban! 2006

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.