Na, te kálomista vén csont! Csak megkaptál egy újabb plecsnit! Én meg igyekezhetek, hogy mikor rólad írok, valahogyan a közepétől ne rólam szóljon minden. Ez legalább olyan nehéz lesz, mint akármely beszélgetésben a szavadba vágni. Hacsak nem szablyával. Tudod, azzal a ’16-os huszárpengével, amit áteszkábáltattál végvári kuruc gyilokká. Ahogy magadat is átformáztad igazi, valódi, hamisítatlan, végvári vitéz énekmondóvá.
Emlékszel? Én emlékszem (igaz, veled ellentétben pápista valék.). Mérhetetlen szerzési vágyad hozott össze minket Gyöngyössolymoson, ahol azért gyűltünk össze többedmagunkkal, hogy megalakítsuk az egykori barátodról elnevezett Cseh Tamás Kört. Igen meglehetős élmény volt melletted állni a malomkőbánya alatti réten, ahol a hármashalmon állt az a fa emlékmű, melynek aljába – Liktor Feri barátunk szavaival élve – halálunk után réztáblán odakerül majd a nevünk. Az előtte elfogyasztott pálinkák kissé sztoikussá tettek minket addigra, s vagy azért, vagy a közös hullámhosszon rezgés okán, de szinte egyszerre jegyeztük meg, hogy műanyagtábla kéne, azt biztosan nem fogják elvinni.
Onnan a malomházba mentünk, ahol Te is daloltál, én is daloltam. Közben kiderült, hogy egyikünk se szereti friss forrásvízzel leöblíteni a jégsalátás tofut, és mindkettőnk hite az, hogy a vörös az színben gyönyörű, ellenben pártállásban pusztulat. S igen, a szerzési vágy… Mint valami királyi apanázstól elzáratott kapitány, aki portyára kényszerül, úgy csaptál le rám. Hiszen egy Tamás barátod éppen meghalt. Kellett hát helyette újabb Tamás barát. Ez lettem én.
Aztán szépen, csendeskén bejártuk Nagy Magyarországot, Kanizsától Vereckéig, Felvidéktől Partiumig. Igaz, utóbbi helyre csak úgy emlékedben vittelek, az általad sűrűn és igen mívesen énekelt Militaris congratulatio által, amit persze te kálomista, egy tőlünk, katolikusoktól einstandolt Szent István dalba faragtál bele. De megbocsátom neked, mert te is kopasz vagy, csakúgy, mint én. Illetve… neked azért akad egy fürt, ott elöl, amolyan kuruc frufruba. Emlékszel? (jaj, már másodszor írom le, hát dehogy emlékszel, vén vagy már, mint az országút, lés ráncos, mint öregapám… térde). Azt is te mesélted nekem, hogy ez miért van. Hogy hát, amikor az oszmán lenyesi, legyen mivel a nyeregkápára kötözni gyaur kobakodat. S hogy ez általánosan bevett volt annak idején.
Remélem, nem lesz egyhamar újra „annak ideje”. Rusnya fejed csapnivaló szobadísz lenne. Mondhatni szír szar. De azt is remélem, hogy csodálatos művészetedet most már igen nagyon felkapják, s körbehordoznak, ha nem is, mint véres kardot, de olyat, aki valóban és igazán megérdemli, hogy minden városban, minden faluban, e Kárpát haza minden szegletében ismerjék a nevét. S itt most illene elmondanom, hogy miért gondolom így. De ehhez a leírt szavak kevesek. Talán… ha elmondom, mit éreztem, mikor először hallottalak kobzán pengetni, s hozzája énekelni.
Én akkor, drága Barátom, szép csendeskén átértékeltem a saját művészetemet (Látod, Mondtam, hogy rólam fog szólni!). Egészen addig azt hittem, hogy selymesen búgó, öblös, mély hangom van. Téged hallva azonban… maradjunk annyiban, hogy ahol a te hangod SLR McLaren egy versenypályán, ott az enyém Trabant Limuzin hegynek fel. Egészen addig azt hittem, hogy koncert közben elvarázsolom közönségemet. Hozzád képest azonban csak amolyan vásári mutatvány, mit teszek. Előhúzok egy tízforintost valaki füle mögül, miközben te eltünteted a Hortobágyról az Eiffel tornyot.
Egyébiránt pont a Militaris congratulatio volt az első, amit hallottam tőled. És annyira megbűvölt, hogy arra szavak nincsenek. Egész egyszerűen megelevenedett előttem, amiről nótáztál. Ténylegesen a maga korába helyezve, mindenféle sallangtól mentesen, úgy, ahogyan azt kell. Úgy, ahogyan azt szabad. Úgy, ahogyan azt csak te tudod. (Na meg, ahogyan Róka Szabi barátunk fogja tudni, amikor korban hozzád közelít majd.)
S elmondtál közben számtalan dolgot, amit annak előtte nem tudtam. Például, hogy a huszárok nyakán miért volt hernyóselyem sál. Merthogy az megfogja az acélt. Hogy miért s hogyan keletkeztek ezek a dalok. Miért állnak ennyi versszakból. Hogy ezek valójában a korabeli magazinokat helyettesítették, vidékről vidékre járva, s énekelve a hősi nagy tetteket. Elbeszélve a történéseket, rímekbe szedve, igaz, némileg a történeti hűség rovására szépítve ennek vagy annak a tetteit, de azért jobbára autentikusan.
Drága Barátom!
Évtizedek óta harcolsz a magyarságtudat megmaradásáért. S közben ugyanilyen hévvel harcolsz mind a halálos kór, mind a halálos tudatlanság ellen. Büszkén, jókedvvel, bár időnként perlekedve magaddal, barátaiddal, s a világgal. E perlekedés jó részében igazad van. Hogy miért, azt te is tudod, én is tudom. S bocsáss meg, hogy így a végére azért csak kibújik belőlem a kisördög, amikor azt kívánom, hogy eztántól mindenféle megbecsülésben részed legyen! S nemcsak mellen hordható plecsnik, hanem zsebben hordható rézkarcok formájában is, mondjuk jó néhányszáz „”Deák-díj” formájában.
Igen nagy megtiszteltetés, s igen nagy öröm leírni azt, hogy
Kátai Zoltán históriás énekmondó Magyar Örökség díjas.
Természetesen szívből gratulálok a többi díjazottnak is:
TAKÁCS ANDRÁS NÉPTÁNCKUTATÓ, KOREOGRÁFUS, FELVIDÉKI „NÉPTÁNCFEJEDELEM” HÉT ÉVTIZEDNYI SZOLGÁLATA
Laudátor: Dr. Máté László ny. tanár, követségi tanácsos (Kassa)
AZ ORSZÁGOS TUDOMÁNYOS DIÁKKÖRI KONFERENCIA MAGYAR TUDOMÁNYOS UTÁNPÓTLÁSÉRT KIFEJTETT TÖBB ÉVTIZEDES TEVÉKENYSÉGE
Laudátor: Dr. Sótonyi Péter patológus professzor, az MTA r. tagja
A VAJDASÁGI TANYASZÍNHÁZ SZELLEMISÉGE ÉS KÖZÖSSÉGSZOLGÁLATA
Laudátor: Sutus Áron, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnöke (Szabadka)
A KÁRPÁTALJAI MATL PÉTER SZOBRÁSZMŰVÉSZETE
Laudátor: Rieger Tibor Kossuth- és Magyar Örökség-díjas szobrászművész
VERES-KOVÁCS ATTILA NAGYVÁRAD-OLASZI REFORMÁTUS LELKIPÁSZTOR EGYHÁZÉPÍTŐ, KULTÚRASZERVEZŐ ÉS HONISMERETI MUNKÁSSÁGA
Laudátor: Dr. Kocsis A. Attila református lelkipásztor
KOZÁK DANUTA KAJAKOZÓ VILÁGRA SZÓLÓ TELJESÍTMÉNYE
Laudátor: Novák Miklós sportújságíró, a Magyar Idők rovatvezetője
P.S.: S most már tényleg végezetül következzen itt laudációd teljes szövege, mivel tudom, hogy fenemód hiú ember vagy, s valamiért tehetség által próbálod elérni azt, amit más máshogyan.
***
KÁTAI ZOLTÁN HISTÓRIÁS ÉNEKMONDÓ ELŐADÓMŰVÉSZETE
Laudátor: Dr. Freund Tamás agykutató, az MTA alelnöke
Kátai Zoltán laudáció
Kátai Zoltán históriás énekmondó, zeneszerző-előadóművész 1954. november 3-án született Mosonmagyaróváron. Gyermekkorában zongorázni tanult, majd zenei tanulmányait a Szombathelyi Tanárképző Főiskolán fejlesztette tovább. Gitáron, kobzon, dudán, lanton, fidulán autodidakta módon tanult. 1983 és1994 között a Mákvirág népzenei együttes énekes-zenészeként járta a világot, majd ezután önálló műsorokat készített.
A vele készült tv-és rádióműsorok a mai napig fontos elemeit képezik a magyar kultúra, a magyar népzene-, és régi-zene, a históriás énekek, valamint a magyar irodalom népszerűsítésének, pl: A magyar irodalom képes története, Hajdanában-danában, Élő népzene, Magyar történelmi arcképcsarnok, Vers mindenkinek, Újkori énekmondók. Nemzetközi és országos népzenei és történelmi fesztiválokon, irodalmi esteken, katonai hagyományőrző rendezvényeken, nemzeti és szakrális ünnepeinken hallhatják az emberek szakavatott interpretációit, korhű hangszeres játékával kísért, egyedülálló énekhangját. Gyakran és szívesen járja az iskolákat is, rendhagyó óráival hasznos segítséget nyújtva az ének-zene, az irodalom és a történelem oktatásához. Leginkább reneszánsz költők, históriás énekesek szerzeményeit énekli, kivételesen hiteles tolmácsolással.
Első lemeze „Muzsikáló Erató” címmel jelent meg, majd ezt követte a „Magiar História” mely válogatás a középkori magyar históriás énekekből, koboz és lant kísérettel. A „Boriváshoz való” című könyv és CD, XVI.-XIX. századi bordalokkal, majd a 2005-ben, a Hangzó Helikon sorozatban kiadott „Kátai- Krónika” című, Jankovics Marcell által illusztrált hangoskönyv, a legfontosabb történelmi eseményeket, és azok nagy alakjainak cselekedeteit korhű módon megénekelve vezet vissza minket a magyar történelem sorsfordulóihoz, megidézve régmúltunk dalban megörökített krónikáit. 2007-ben jelent meg a Wathay Ferenc Énekes könyve alapján készített lemeze. Az énekek egy részéhez Kátai Zoltán választott korabeli dallamokat. Ezzel a lemezzel fejezi ki a művész saját ars poeticáját is, mely megfogalmazása szerint: „az önzetlen hazaszeretet és a mélységes Hit”. Az „Elindula József…” – Énekek Adventtől Vízkeresztig” című lemez a magyar nyelvterület keleti és nyugati végeinek, a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó énekes-zenés hagyományaiból ad ízelítőt. A Hajdúk I. Világtalálkozója alkalmából, 2014-ben megjelent „…aki a Hazáért Győztes…” – Bocskai István emlékezete című lemez célja, hogy méltó emléket állítson történelmünk e nagy alakjának, s példát mutasson a jelen nemzedéknek hazaszeretetről, becsületről és tisztességről. 2018-ban jelent meg „Viadalhelyeken, véressen, sebessen…” című lemeze, katonadalokkal Tinóditól a Nagy Háborúig, valamint az erdélyi unitáriusok felkérésére „Ditsérjétek Istent…” címmel Bogáti Fazakas Miklós és Thordai János XVI.sz. végi-XVII.sz. eleji zsoltárfordításai.
A magyar nép történelmének, hagyományainak és kultúrájának ismerete nélkül nem lehet hiteles magyar jelen és jövő. Kátai Zoltán négy évtizedes munkássága során arra törekedett, hogy a magyar nemzet összetartozását erősítse, megismertesse hiteles történelmünket, népi hagyományainkat, hogy azokra büszkék lehessünk és megőrizhessük utódaink számára. Énekeit hallgatva megerősödik bennünk az az érzés, hogy a magyar nép az elmúlt korok jeles személyiségeinek tetteiből, és történelmünk dicső eseményeiből építkezve büszkén vállalhatja a jelent és tervezheti jövőjét.
Freund Tamás
() VBT ()
(A kiemelt képet készítette: Szőke Eszter)
