Létezik-e büszke momentumos büszke magyar?

Miközben Fekete-Győr András a Momentum színeiben arról igyekszik meggyőzni a székelyeket, hogy igenis lehetnek büszke románok, Donáth Anna – szintén a lilák (Hajrá, Fradi!) képviseletében – reszlovakizációt hajt végre a Felvidéken. Vajon van-e létjogosultsága az ilyesfajta kísérleteknek ma Európában? S vajon egy hiéna képviselheti-e a szarvasok érdekeit? Ezekre a kérdésekre kerestem a választ.

Na, jó, nem kerestem, mert végig tudtam. Visegrádi Négyek ide, Európai Unió oda, egy székelyből sosem lesz román, ahogyan egy felvidékiből se szlovák. Persze az előbbit csupán vélelmezem, s az utóbbit jeletem ki kategorikusan, mivel magam felvidéki palóc vagyok.

De nézzük, mit is állít Donáth Anna:

„Mert lehetünk úgy felvidéki magyarok, hogy közben büszke szlovákok vagyunk.”

Kísérletképpen beütöttem a keresőbe a „felvidéki”, „magyar”, „büszke” és „szlovák” szavakat. S bizony ezt a kombót még a magasságos Google sem tudja értelmezni. Az egyetlen találat Donáth Anna performansza.

Mint fentebb említettem, én is felvidéki vagyok, s hála az égnek a gúnyhatár jobbik, felére, Magyarországra születtem. Rokonságom fele viszont az Ipoly túlpartján próbált ellenállni az évtizedek viharainak. Kitelepítések, reszlovakizáció, nyelvtörvény, s minden más egyéb ellehetetlenítés mellett próbálták megőrizni identitásukat.

Ne legyünk álságosak, nem mindegyiküknek sikerült. A szlovák házastárssal járó nagy összegű, vissza nem térítendő állami támogatás, az egyéb juttatások, valamint a gyorsabb szakmai előmenetel lehetősége jónéhányukból büszke szlovákot faragott. Ők voltak azok, akik azzal példálóztak, hogy „bezzeg nálunk, csehszkóban”. S már sorolták is, hogy feléjük mindig van banán a boltban, lehet autót venni a szalonban, nem hiánycikk a rizs, a bélszín, valamint sokkal jobb a sör.

Azok viszont, akik megmaradtak magyarnak, még ha igen jól beszélték is a szlovák nyelvet, anyanyelvüket a magyart használták odahaza, e nyelven gondolkodtak, e nyelven álmodtak. S gyermekeiket, unokáikat is legelőször magyarul szólították meg.

Az egész non plus ultrája az az unokabátyám volt, aki belement a reszlovakizációba, majd echte szlovák feleségét olyan rövid idő alatt, s olyan tökéletesen megtanította magyarul, hogy a menyecske akármelyik palóc szavalóversenyre elmehetett volna.

Persze az alapfelvetés, aminek kapcsán Donáth Anna gyurcsányi magaslatokban szárnyaló kijelentését megtette az az, hogy képviselheti-e a felvidéki magyarokat egy szlovák liberális párt? S a szlovák liberális párt magyar nemzetiségű jelöltje megteremtheti-e a “büszke szlovák felvidéki magyar” paradoxon-hídját?

Bátran kijelenthetjük, hogy e tekintetben Donáth Anna ugyanannyira kompetens, mint a székelyeket románosítani igyekvő Fekete-Győr. Közük sincs az említett őshonos kisebbség közegéről, arról a közösségi térről, aminek a valódi nevét (t.i. hogy Felvidék) évtizedekig kimondani se lehetett, mert gumibotozás, orrba verés járt érte, nemkülönben a Magyar Himnusz énekléséért. Amit – csendben jegyzem meg – minden egyházi ünnepen, majd minden felvidéki templomban olyan harsogva énekelt a nép, hogy a hivatalból kirendelt zsandárok jobbnak tartották arra az időre kivonulni a templom elé, és elszívni egy cigit.

Ebbe a közegben, az évtizedekig magukra hagyott határon túliak terepére portyázva teszik meg ezek az européer politikuspalánták sarkosan polkorrekt kijelentéseiket, miközben az európai polgárt valahogy olyannak képzelik el, mint Pom-Pomot: hogy hát bárhol, bárminek vallhatja magát büszkén, s tiltakozhat a kurdok, a tibetiek, vagy a hottentották jogaiért, ugyanakkor a pofáját befogja, ha katalánok, székelyek, kárpátaljaiak, felvidékiek vagy délvidékiek kerülnek szóba.

S ezen a ponton kell feltennünk a kérdést:

LEHET-E VALAKI BÜSZKE MOMENTUMOS ÉS BÜSZKE MAGYAR EGYSZERRE?

A kérdés eldöntését a kedves olvasóra bízom.

() VBT ()

Kiemelt kép: Fortepan archívum