No, ha már születésnapunk van, hagyjuk a csudába egy kicsit a politikát, és foglalkozzunk valami igazán fontos dologgal! Szent István napja sok magyar közösségben emblematikus nappá vált az évszázadok során. Így a helyi legendáriumokban több olyan adoma is megtalálható, melyek e naphoz kötődnek. Ebből osztok meg most három sajátot. A többit meg ki-ki tegye hozzá saját maga!
***
„AKÁRMAIS” PISTA
Gergyó Pistát mindenki csak úgy ismerte a faluban, hogy „Akármais” Pista. Ami becenév tekintetében igen praktikusnak bizonyult, hiszen rajta kívül volt még vagy négy ember, aki ugyanezt a nevet viselte.
Pistáról tudni kell, hogy a sört meg a bort azt nagyon szerette, a pálinkát pedig még ezeknél is jobban. S ha néha ráfanyalodott egy-egy kevert, rumpuncs vagy hubertus nevű női pancsolmányra, hát nagy duzzogva azt is lehajtotta folyamatosan porzó gigáján. Így esett, hogy a helybéli Kaparó Csárda törzsközönsége már jobban ismerte őt arcról, mint a saját családja. Gergyó Pista máskülönben igen jó ember volt, hiszen fizetésnapon mindenkinek fizetett egy kört. Mondjuk erről a nagyon jó emberes dologról a családja nem igazán volt meggyőződve, de nekik is meg kellett érteniük, hogy ha elfogy a pénz a cimborákra, akkor nem lehet mit tenni, összébb kell húzni a családi nadrágszíjat.
S hogy miről kapta nevét Akármais Pista? No, erről a fránya Szent István-napról, amiből bizony kettő is volt egy évben: a királyos meg a vértanús. István királyé ugye augusztus 20-án tartatott, míg az első szent vértanú ünnepe december 26-ára esett. Köztudott, hogy névnap tekintetében mindenkinek az a hivatalos napja, amelyik a születése utáni naphoz a legközelebb esik. Így lett volna augusztus 20. Pistáé. Csakhogy amikor nagykarácsony napján a miséről tradicionálisan a kocsmába érkező sereglet megkérdezte őt, hogy „Pista, oszt mámma tartod-e?”, akkor ő mindig így válaszolt: „Akár ma is tarthatom!”. S szórul szóra ugyanezt mondta ugyanerre a kérdésre augusztus 20-án is. Így hívatta meg magát minden olyan napon, aminek keresztnevét viselte.
Egyszer aztán a helyi kántor felvilágosította őt, hogy nem úgy van az, mert István-napból éppenséggel még négy akad, nevesen augusztus 3-án, augusztus16-án, szeptember 2-án és szeptember 7-én.
Így esett, hogy az újólag megismert augusztusi dömpingben elkezdte az ünneplést hónap elején, s meg se állt királyunk neve napjáig, amikor is délután 2 óra 23 perckor – a litánia után egy perccel – a temetőárokba borult, s ott örökre átadta magát teremtőjének.
A templomszolga találta meg elsőnek, aki – micsoda véletlen- szintén az István nevet kapta a keresztségben, s utána pár pillanattal érkezett a kántor is. Amint pedig kalaplevéve álldogáltak az égre néző szemű ember teste előtt, a templomszolga csak ennyit kérdezett a kántortól:
– No, mikor temetjük?
– Akár ma is. – jött a válasz azonnal a kántor szájából. S csak azért nem nevették el magukat, mert nem illik ám az ilyesmi ilyenkor.
***
BÜDÖS KOZI
A faluban egyetlen cigány család élt akkoriban, a Koziék. Kicsinyke vályogházuk a régi falu szélén, a rét felé vivő út mellett állt, s különös ismertetőjele volt, hogy a homlokzat fájába nem keresztet vágtak, hanem egy hegedűforma lyukat, hirdetve, hogy e hajlékban bizony muzsikus cigány lakik.
Az öreg Kozi élte a muzsikus cigányok megszokott életét. Példának okáért be-bejárogatott Gyarmatra, a szállóba, ám ott jobbára csak akkor volt helye, ha a brácsás éppen beteg volt; a szólónak meg még a közelébe se kerülhetett soha. Igaz, maga is tudta, hogy nem egy prímás alkat. Így hát abból élt, amiből tudott. Járta a falvakat, mindenhová akkor érkezve, amikor templombúcsú, vagy más jeles esemény zajlott, aztán zenélt a helyi kocsmákban, de kérésre akár a házaknál is, kiváltképp ősszel, amikor egymást érték a lakodalmak. Tudni való ugyanis, hogy akkoriban ősszel, a termény betakarítása, az állatok behajtása, az újbor kiforrása után tartották a lagzikat, a tetejébe pedig nem szombaton, hanem általában szerdán, hogy vasárnapig abba se hagyják.
Kozit természetesen ugyanúgy elérte a prófétasors a saját hazájában, ahogy mindenki mást, így hát mindenhol szívesen látott vendégként fogadták, csak éppen odahaza nem.
Egyetlen kivétel volt ez alól, s a kedves olvasó bizonyára kitalálta: a Szent István-nap, amikor is az államalapító királyunkról elnevezett templomban búcsút tartottak. A búcsú pedig a két mise, a körmenet és a litánia után a házi vendéglátással folytatódott. A vendéglátás ez esetben szó szerint értendő, hiszen az itteni családok más falvakba származottjai, közel-s távoli rokonai mind-mind meg lettek hívva a jeles eseményre. Így aztán minden háznál mintha csak kicsiny lakodalmak lettek volna községszerte. Kozit pedig mindenhol szívesen látták egy kis muzsikálásra. Akkor. Aznap. Soha máskor.
Úgyhogy a Szent István-nap minden évben ugyanúgy ért véget: Kozi a sok rossz bortól és olcsó pálinkától megmámorosodva ballagott haza a főutca közepén, egyik padkától a másikig mérve az útszélességet, s közben torkaszakadtából ordította:
– Szent Istvánkor István bácsi? Minden máskor büdös Kozi?
***
PITTA BÁTI
Pitta bátit, a templomszolgát a ministránsok nevezték el Pitta bátinak. Hogy miért? Azt senki sem tudja, mint ahogy azt sem, hogy ugyanezek a ministránsok az esti misék előtt miért dobáltak méreggel teletömött gyufaskatulyákat a templom oldalához, vagy miért lopták folyamatosan a tömjént a sekrestyéből? Jó, persze mindkettőre megvolt a magyarázat. Ez a nemzedék már nem az a háború utáni nemzedék volt, amelyiknek vásott fiúgyerekei bármikor, bárhol találhattak egy-két éles lőszert, hogy azt a vonatsínekre pakolva, vagy tűzbe dobva kidurrantsák. A tömjén pedig épp olyan finoman illatozott odahaza, a sparhelt (vagy, ahogy errefelé hívták a rúra, a masina) lapján, mint a templomi füstölőben. Miseborra meg eleve nem volt esélyük sem, mivel azt a pap hétpecsét alatt tartotta, jól elzárva, ahogyan csak a sváb papok tudnak vigyázni a javakra.
Egyszóval a gyerekeknek maradt a csúfolódás, a gúnyolódás. Ennek alapja pedig Pitta báti belsőfül-betegsége volt, minek okán az öreg úgy járt-kelt a világban, mintha bizony a saját születését rögtön egy kupica pálinkával ünnepelte volna, s azóta erre töltene rá a nap minden órájának minden percében. Egyszóval úgy dülöngélt szegény, mint aki állandó részegségben szenved. Feltéve, hogy akad olyan, akinek a részegség szenvedés.
Hát ez a Pitta báti egy szép Szent István-napon úgy határozott, hogy ő biza kipróbálja ezt az új rafinériát, a búcsús mutatványosokkal érkezett láncos körhintát.
Így is lett. Csakhogy amikor a kör után nagy nehezen kikászálódott a vasból hajlított ülésből, az első lépés után megszédült. Megszédült, s hozzá annyira, hogy meg is kellett kapaszkodnia valami arra haladó emberben, aki csak annyit mondott rá: „No, délután fél négy, de ez már be van baszva…”.
Ám Pitta báti nem ivott aznap. Ahogyan előző nap sem, és úgy általában soha. Egy csepp alkohol le nem csúszott a torkán, mióta a betegsége úgy elhatalmasodott rajta, hogy ha csak egy kortyocskát is felhörpintett bármi szeszből, elindulni se bírt.
Most meg itt állt, szál egyenesen, hogy valósággal beleszédült ebbe a nagy egyenességbe. A füle… az az átkozott füle, ott belül… valahogy helyre rázódhatott, vagy ki tudja, mi történt, de valóságosan elmúlt a tántorgás.
A kezdeti ijedt döbbenetet csakhamar felváltotta a fékevesztett öröm, na persze csak úgy templomszolgásan, nem kurjongatva, hanem belül kacagva rá a világra boldogan.
Ám ez a boldogság csupán a harmadik lépésig tartott. Mert a negyedikkel visszatért bizony az állandó dülöngélés, ahogyan odabent a fejben visszazökkent minden, aminek vissza kellett zökkennie.
Pitta báti pedig – mielőtt elindult volna haza erről az átkozott helyről – visszanézett a láncosra, és csak ennyit mondott félhangosan:
– No, téged is itt egyen meg a fene, ahol vagy!
S mivel jólnevelt ember volt, valamint az apjával ellentétben bagót se rágott, így e mondat után nem köpött egy jó hegyeset a földre, hanem csak úgy szépen hazadülöngélt.
Soha többé nem ült fel a láncosra.
***
Én István királyunk Imre herceghez intézett intelmeiből idéznék, hiszen az üzenete nem is lehetne aktuálisabb:
“A türelemről így beszél Pál apostol: “tanúsítsatok mindenki iránt türelmet.” És az Úr evangéliumban: “Ha [türelemmel] kitartotok, megmentitek lelketeket.” Ehhez tartsd magad, fiam: ha becsületet akarsz szerezni királyságodnak, szeresd az igaz ítéletet; ha hatalmadban akarod tartani lelkedet, türelmes légy. Valahányszor, kedves fiam, ítéletet érdemlő ügy kerül eléd vagy valamely főbenjáró bűn vádlottja, türelmetlenül ne viselkedjél, esküvel se erősködjél, hogy megbünteted; bizony ez ingatag lenne és mulandó, mert a bolond fogadalmat megszegi az ember; és ne ítélkezz te magad, nehogy királyi méltóságodban a hitvány ügyben forgolódva folt essék, hanem az efféle ügyet inkább bírákhoz utasítsd, az ő megbízatásuk, hogy törvény szerint döntsenek. Óvakodj bírónak lenni, ám örülj királynak lenni s neveztetni. A türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak. Ha pedig egyszer olyasvalami kerül eléd, amelyben ítéletet hozni méltóságoddal összefér, türelemmel, irgalommal, esküdözés nélkül ítélkezz, így lesz majd koronád dicséretes és ékes.
A vendégek s a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén. Hiszen kezdetben úgy növekedett a római birodalom, úgy magasztaltattak fel és lettek dicsőségessé a római királyok, hogy sok nemes és bölcs áradt hozzájuk különb-különb tájakról. Róma bizony még ma is szolga volna, ha Aeneas sarjai nem teszik szabaddá. Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szét szórni, amit összegyűjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod.”
Pistike kérdezi a tanár nénit:
– Tanárnő, hogy esik visszafelé az eső?
– Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot?!
– Csak azért, mert anya mondta, hogy vegyem föl a kabátot, mert lehet, hogy visszafelé esni fog az eső.