Mobilos műveltség

Mondják, hogy a legszéleskörűbb ismeretei az érettségi előtt álló fiataloknak vannak. Utána a többség vagy elbutul, vagy szakbarbárrá válik, s csak az elenyésző hányad érzi át az élethosszig tartó tanulás fontosságát. Ma rá kellett jönnöm, hogy a többséghez tartozom. S ha régebben latinos műveltségem is volt, ma legfeljebb, ha mobilos van.

***

Csodákkal teli kicsinyke ajándékszekrény volt ez a mai nap, mely összetettségében megmutatta, mennyire képtelen korban is élek.

Kezdődött azzal, hogy a baráti társaságomban délelőtt „A nagy pénzrablás” című spanyol sorozatról folyt az eszmecsere.

– Te szereted, VBT? – kérdezte barátom.

– Nem nézem. – feleltem neki.

– Tudod, ki rendezte?

– Fogalmam sincs.

– Álex Pina. – jött a meglepő válasz.

– Pina? Akkor régóta szeretem. Csak nem tudtam, hogy rendez is. Meg hogy keresztneve is van, ráadásul férfinév.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy e pontnál akár el is hallgathattam volna. Én azonban elkezdtem mesélni nekik egy régi ötletemről, amit sajnos sosem valósítottam meg, s ami most Pina direktor úrról jutott eszembe, nevesen a német Punica üdítős sztorit.

A terv egyszerű volt. Amikor tudomást szereztem ennek a germán dzsúsznak a létezéséről, a fejembe vettem, hogy megpróbálom idehaza forgalmazni. Sajnos ehhez pénzem és üzleti tapasztalatom nem volt, csupán a reklám kiötlésére futotta:

*

Lány és fiú a buli kellős közepén, pont a diszkógömb alatt állnak. A srác normális, ő sört iszik. A lány viszont egy üveg Punicát. Na, így lötyögnek szépen, komótosan a hígfos dajcs popzenére, amikor a lány abbahagyja a laza riszát, a fiú felé tartja az üvegét, és ezt mondja:

– Kimegyek a mosdóba. Megfognád a Punicámat?

*

És hát igen, ez még a lájtosabb verzió. Na, de nem is én lettem Magyarország kizárólagos Punica-forgalmazója, s tudtommal senki más nem lett azóta sem.

Szóval csak mondom: idehaza a Punica egy piaci rés!

***

Miután ez volt a nap intellektuális mélypontja, innen már csak felfelé vihetett az út. Gondoltam én naivan. Csakhogy ekkor egy másik barátom elkezdett játszani a mobilján a Legyen ön is milliomos című, műveltségi vetélkedős alkalmazással, ahol következett a kérdés másfél millióért:

Amerikai rockegyüttes neve:

A: AC+DC

B: ACDC

C: AC-DC

D: AC/DC

Szívem szerint egy acéltüskés fotelbe szíjaztam volna a feladvány íróját, aztán kétszer 1000 Watton arra kárhoztattam volna, hogy fél napon keresztük Varga Irén dalokat hallgasson éhgyomorra. Hát könyörgöm, mindenki tudja, hogy az AC/DC ausztrál zenekar!

És akkor eszembe jutott!

Hogy hoppá! Az emberek manapság már nem könyvekből, de még csak nem is újságokból, vagy a televízióból tanulnak. Hanem mobil-alkalmazásokból és lényegtelen instant információkat árasztó közösségi oldalakból.

***

Pontosan tegnap este került elém például egy Weöres Sándor-interjú félperces részlete a TikTokon, s bizony, a kommentek közül az volt a legtöbb, ami a „fogalmam sincs, hogy ki ez a tag” jelentéstartalmat hordozta.

Én meg még ahhoz a nemzedékhez tartozom, aki azt is tudja róla, hogy Sanyi bácsi meglehetősen gyűlölte a gyerekeket, szóval a gyerekversnek tartott versei se gyerekversek. A Csiribiri például úgy született, hogy a költő, aki akkor már évek óta Károlyi Amy férje volt, reménytelenül beleszeretett Polcz Alaine-be, s ezt a versét szerelmes vers gyanánt írta neki, egy asztalra feltérdelve elé. Két perc alatt. A költőnő erre úgy reagált, hogy meglehetősen fura jellemzést adott udvarlójáról, aki szerinte „a moha, a manó és az ember közötti lény”.

Sőt még arra is emlékszem, hogy a felesége, Károlyi Amy gyakran bezárta őt a dolgozószobájába, nehogy – gyakorló alkoholistához hűen – aznap is elmenjen a barátaival kocsmázni, mire a barátai az ajtórésen átnyomott gumicsövön itatták őt. Ami azért nem annyira volt rá jó hatással, hiszen az egyik társasági összejövetelen feleségére mutatva ennyit mondott a körülötte állóknak: „Vigyétek el előlem ezt a kurvát!”. Aztán odatámolygott Polcz Alaine-hez, és nemes egyszerűséggel szájon csókolta őt. Alaine férje, Mészöly Miklós, aki mindvégig ott állt neje mellett, később csak ennyit mondott egy barátjának, aki számon kérte rajta tétlenségét:

„Mondd, mit tehettem volna? Hogyha megütöm, elterül a földön. Hogyha számon kérem, mit kérjek számon rajta? Hiszen mindenkivel lehetetlen volt. Az egész estét számon lehetett volna kérni rajta.”

***

Ezeknek a régi anekdotáknak a felelevenítése hirtelen elém hozta a felismerést. Hogy vajon ha most időutazóként megjelenne egy kisgimnazista az 1930-as évek Budapest-Fasori Evangélikus Gimnáziumából, akkor vajon a kortársaival milyen diskurzust tudna folytatni?

Esetleg ha a régi nagy újságírók a mi kolumnáinkat bogarásznák, azon kívül, hogy lassan már soronként tördelünk, fittyet hányva a klasszikus „bekezdés-fejezet”-értelmezésnek, stilisztika tekintetében egytől tízig mennyire dobnának minket a pokol hetedik bugyrába?

Mert ugye a régiekről hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy ostobábbak voltak, mint mi most. És persze kevésbé szépek. Az a kép is most jött elém valamelyik nap, amelyiken az 1920-as férfi szépségverseny győzteseit mutatják be, s szó mi szó, nem egy matyóhímzés egyik sem. Csakhogy… a dátumot tovább gondolva… ezek a férfiak egyrészt háborús veteránok, másrészt az életben maradottak táborát erősítik. Adódik a kérdés, hogy a mi komfortszintünkkel, a mi erőnlétünkkel közülünk vajon hányan élnének túl egy hasonló világégést?

***

Egyszóval olyan korban élünk, ahol a Pina rendez, az AC/DC amerikai banda, a televíziós műveltségi vetélkedőben meg simán elénkbe jöhet az a kérdés, hogy melyik sorozatban gurult le a lépcsőn Magdi anyus? (Igaz történet alapján!)

Ne ragozzuk: szépen, de biztosan butulunk elfele. És sajnos az is butaság, hogy ez egy olyan ördögi terv része lenne, amit a gonosz háttérhatalom irányít.

Mert nem erről van szó.

Egyszerűen arról van szó, hogy az előregyártott információk és az előregyártott ételek lustává tettek minket a gondolkodásra és a cselekvésre.

(Én például eleinte kétszer ilyen hosszúra terveztem írni ezt a bejegyzést, de hát…)

() VBT ()

Kiemelt kép: A Punica nevű német üdítőital reklámja