Bolberitz Pál emlékére

Blog VBT

Vannak-e mostanában szentek? Élnek-e köztünk olyan emberek, akik egész életükkel világító fáklyaként mutatják nekünk az utat a teljesség felé? Vannak-e olyan papok mostanság, akik Isten dicséretét és Krisztus szeretetét úgy hirdetik, hogy minden szavuk igaz megélésként hat ránk? Igen, vannak. Egyikük közülük ma Égi születésnapját ünnepli.

***

„Életének 80., áldozópapságának 55. évében, október 25-én hajnalban a XXIII. János Szeretetotthonban visszaadta lelkét Teremtőjének Bolberitz Pál Széchenyi-díjas római katolikus pap, teológus, egyetemi tanár.” – áll a hivatalos hírben, melyet Depaula Flavio, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye érseki titkára adott ki. S bocsáttassék meg nekem, ha a sok hivatalos megemlékezés helyett kissé személyesebb leszek.

*

1984-ben találkoztam először Bolberitz atyával a budapesti Központi Papnevelő Intézet belső udvari kerengőjében. A Központi Kántorképző friss felvételizőjeként először jártam az épületben, s persze azonnal eltévedtem. Így rögtön megszólítottam az első, utamba kerülő, szemmel láthatólag ide tartozó, papi galléros férfit:

– Dicsértessék a Jézus Krisztus!

– Mindörökké, amen!

– Elnézést, atya! Meg tudná nekem mondani, merre van a zongora felvételi?

– Persze. Ki tetszik menni a főfolyosóra, s annak a legvégén jobbra. Ott már állnak az ajtó előtt. – mondta ő nekem, a 14 éves, zsíros hajú, pattanásos vidéki gyereknek. Hogy „ki tetszem menni”. S bocsássa meg nekem az Isten, de azt gondoltam, biztosan valamiféle alacsonyabb rangú pap, ha egy gyerekkel is ilyen tisztelettel beszél. Hiszen egészen addig nem magázott engem senki.

– Köszönöm szépen! Dicsértessék! – mondtam.

– Nagyon szívesen! Mindörökké! És sok sikert! Ne izguljon, sikerülni fog. –válaszolta ő, szája szegletében alig látható mosollyal, ami az igazán kemény jellemek sajátossága, de számomra ettől a mosolytól az egész férfi olyan ragyogónak tűnt.

Amikor megfontolt léptekkel elhaladt mellettem, már akkor tudtam, hogy első megérzésem igencsak megcsalt engem. Ez az ember minden lehet, csak nem „egyszerű”. Ez a pap itt… ez itt valaki.

***

A zongora, a harmónium és a népének felvételi után a hittan felvételi elbeszélgetés kezdődött. S amint benyitottam az ajtón, földbe gyökerezett a lábam. Az én kerengői papom ült az asztalfőn, balra tőle egy kövérkés atya, jobbra pedig egy szikár, szénfekete hajú pap, aki decensen keresztbe tett lábbal ülve, általam sosem látott eleganciával egy vékony, hosszú Kentet szívott.

– Na, végre, egy ismerős arc! – mondta ugyanazzal a félmosollyal a középen ülő.  – Foglaljon helyet, fiatalember! – mutatott az asztal előtti székre, én pedig leültem.

– Sikerült a zongora? – tudakolta érdeklődve.

– Igen, sikerül, köszönöm. – hebegtem, de hogy zavaromat tetézze, szinte azonnal nekikezdett társai bemutatásának:

– Ő itt – mutatott a kövérkés papra – Bucsi László atya, vele nem árt jóban lenni, mert ő a kántorképző direktora. Azért ne ijedjen meg tőle, nem eszik embert, inkább templomokat és orgonákat épít. Ő pedig – tért át a cigarettázó bemutatására – Török józsef atya. Magát liturgiára oktatja majd, s ha semmit sem tud, akkor sajnos csak hármast kaphat nála. Szóval jó ember, csak cigit ne kérjen tőle, mert azt nem szereti. Én pedig Bolberitz Pál vagyok, a maga hittantanára.

Csak így. Egyszerűen. Ő az én hittantanárom. Ezt mondta. S ez legalább annyira sallangmentesen letisztult volt, mint ahogyan Dr. Bucsi Lászlót, a világhíres egyházi zenészt, vagy Dr. Török Józsefet, a nemzetközi hírű egyháztörténész egyetemi tanárt elővezette nekem. Ő. A hittantanár. Aki „másodállásban” egyháztudós professzor volt.

Aztán… beszélgetni kezdtünk. A katekizmus fő kérdésein hamar túljutottunk, elég volt néhány kérdés részéről, s néhány helyes válasz részemről. Utána már csak beszélgettünk. Magam sem tudom, miről, de arra emlékszem, hogy főleg ő beszélt. Kissé monoton, de nem álmosító, határozott baritonján. Én azonban azzal voltam elfoglalva, hogy ne ájuljak el. Valóságos sokként hatott rám ugyanis, amikor rádöbbentem, milyen hatalmasságokkal beszélgetek én most. S ez a hatalmasság egyiküknél sem manírként volt jelen, hanem érezhetően körüllengte mindhármukat. Nekem pedig, a kicsiny nógrádi falucska kántorának, aki e nemes intézetben kívánt oklevelet szerezni, olyan érzésem támadt, mintha csecsemő lennék, s ők tanítanának beszélni, járni.

***

De hisz így is történt. Gyermekségem otthonról hozott vallásából ezek a papok kovácsoltak igazi hitet. S közülük is főként Bolberitz atya, akinek minden szavát a szívünkbe véstük a szemináriumokon. S hogy az élet miféle áldással ajándékozza meg azt, aki elfogadó és befogadó, mi sem példázza jobban, mint padtársaim életének további alakulása: Simon Tomi a Szegedi Dóm karnagya lett, Gorcsa Gyuri Tokaj görögkatolikus plébánosa, Kocsis Peti pedig Fülöp néven a Hajdúdorogi főegyházmegye érsek-metropolitája. Ha ma találkoznék velük, az ugyanolyan felemelő lenne, mint amikor Bolberitz, Bucsi és Török atyákkal találkoztam egykoron.

S valahol ez a paptanárok legfőbb feladata. Hogy úgy neveljenek hitre, bölcsességre, úgy adják tovább az általuk birtokolt mérhetetlen tudást, hogy annak magvai termékeny talajra hullva bőséges termést hozzanak.

Bolberitz Pál atya a lehető legjobban gazdálkodott tálentumaival. A kezei közül kikerült diákok egytől egyig szeretettel gondolnak rá, erre a méltósággal teli, szigorú, ugyanakkor szeretetteljes emberre, akire mindig, minden körülményben számítani lehetett. Aki a másodperc töredéke alatt vedlett lelkiatyából valóságos atyává, ha arra volt szükség, s akinek tanító szavai olyan cirkalommentesek, olyan világosak, olyannyira tiszták voltak, mint a forrásvíz.

Így beszélt egyszer pasztorációjáról:

„Egyszer, amikor nagyon lehangolt voltam, édesanyám azt mondta nekem: ha csak egyetlen ember is az Istenhez tér a közvetítéseddel, már megérte, hogy pap lettél. Nagyon igaza volt. Talán három ember igazolta vissza, hogy kifejezetten az én hatásomra tért meg, és jutott közelebb Istenhez. De biztos vagyok abban, hogy odaát többet is meg fogok tudni erről.”

Bízvást elmondhatom, hogy sokkalta több ember köszönheti Bolberitz Pálnak a hithez való közeledést, a hitben való elmélyülést. Többek között azok a joghallgatók, akik a szomszédos épületből, az ELTE jogi karáról titokban jártak át Pál atya előadásait hallgatni a Kádár éra végének kezdetén.

Égi születésnapján Isten éltesse, atya!

***

„Az ÚR az én pásztorom, nem szűkölködöm.

Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem.

Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért.

Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem.

Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam. Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az ÚR házában lakom egész életemben.”

(Zsolt.23.)     

() VBT ()

Kiemelt kép: Láng Péter
Facebook hozzászólások

8 hozzászólás “Bolberitz Pál emlékére

  1. Azon kiváltságosak közé tartozom, akiknek megadatott, hogy élőben
    hallgathatták Őt. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején tartott nyilvános filozófiai és egyháztörténeti előadássorozatokat esténként a Belvárosi Ferences Templomban. Ott megértettem mindazt, amit gyerekfejjel a hittanórákon csak hallottam. Neki köszönhetően tudom igazán, honnan jöttem és hová tartok. Csodálatos ember, kivételes lelkiségű, különleges karizmájú tanító volt, egész életével Istent és embertársait szolgálta.
    Most, hogy az igaz és hűséges szolga hazatért az örök világosságra, ölelje ott magához a Mindenható Teremtő Isten!

  2. jó Isten áldásával pihenjen békében, emlékét, szentbeszédeit nem feledjük el

  3. — Beér Mikós az osztálytársa volt. Beér mindig járta a természetet, nem dohányzik, de nem hiszem, hogy sok karizma lett volna öntörvényűségében. Magának való remete. Migráns-símogatónak is mondják.
    — Bolberitz dohányzott, minden embert azonnal megfogott a belőle kisugárzó szeretettel. Magyar hazafiként élt. Korán elment, de örökre itt maradt a szívünkben.
    –Ki tett többet az Istenért, a hitéért …?

  4. Ne vegynek zokon egy kis szubjektív hozzászólást. Személyesen ismertem, mondhatnám nagyzolva, de nem igazán közelről. Milyen kapcsolatban álltunk? Az első időkben (talán szegény korán elment Ruppert János plébábossága idején) a Szent Imre (akkor már és még nem ciszterci plébánián volt káplán. Édesanyán figyelt fel rá, szép, mély szentbeszédeket hallhattunk tőle, aztán csillagzata emelkedni kezdett elkerült innen, azt hiszem éppen a szemináriumba. Ezután szünet, aztán újra közelebb hozott a sors. Kisebbik lányom az Egyetemi Katolikus Gimnáziumba járt és ott volt egyik hittantanára ( a másik Matolcsy Kálmán, Dzsudő atya, volt) és a katolikus ifjúsági világtalálkozóra (Köln, 2005) kivitte (nővérével együtt), pedig akkor már két éve leérettségizett, egytemi hallgató volt. Ő, akkor már pápai prelátus, volt s magyer csoport vezetője. Lányaimnak nagy élménye volt. Az utóbbi kapcsán már személyes beszélgetésre is került sor. Azután egyik Hit pajzsa kitüntetésen (ha emlékezetem nem csal, Olofson Placid atya volt akitüntetett) az ő révén szavalt lányom az átadási ünnepségen.
    És még egy személyes : voltam egy filozófia előadásán amin az európai katolicizmus kisiklásáról (a reneszánszban látta a forduló pontot) beszélt. Jó előadó volt, élvezetes, figyelemfenntartó, szuggesztív. Isten nyugosztalja.

  5. Nagyon élveztem – ha ezt lehet írni – a Városmajori templomban elhangzott Bibliamagyarázatait. Az atyát több “aspektusból” ismertem, pl. az öccsével együtt jártam egyetemre, stb. Igazat adok Önnek kedves Tamás mindabban amit leírt. Helyettem is tette. AMEN.

  6. Volt szerencsém élőben hallgatni egy előadását. Hatalmas filozófiai tudás társult benne ritkán látható Jézus-keresztényi hitelességgel.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük