A Nagy Devizahiteles Joker

„Ceterum censeo Carthaginem esse delendam” (Cato)

„Egyébként úgy vélem, hogy Karthágót el kell pusztítani.” – zárta a fáma szerint minden beszédét Cato, a híres római államférfi. Bármiről beszélt, ezt az appendixet mindig odatoldotta mondandója végére. Ahogyan anno 1994-től kezdve a legnagyobb kisgazda (esetleg a legkisebb nagygazda), Torgyán József is hozzátette parlamenti felszólalásai végén: „És még annyit szeretnék mondani, hogy Horn Gyula mondjon le!”. A „ceterum censeo” típusú politikai nyelvi anomáliák legújabb, s egyben legnépszerűbb ellenzéki közbevartyogása: „A devizahiteleseket meg kell menteni!”.

Memóriazavar

Jól emlékszem 2006 őszére, amikor autóvásárlásra adtam a fejemet. Ahogyan az lenni szokott, régi verda beszámítása fillérekért, némi kezdőrészlet, aztán a többi „okosba”, bankosan, jó lesz az. Hát… nem lett jó. Egy darabig ugyan nem volt semmi gond. Ám egy szűk év múlva a havi törlesztő részletek kezdtek aljasul, de annál progresszívebben emelkedni. Bár a bank azt mondta (v.ö. hazudta, lódította, csumintotta), hogy ez csak időleges anomália a nemzetközi pénzmozgások okán, én jobban bíztam a saját ösztöneimben. Egy hirtelen jött örökségnek köszönhetően azonnal kifizettem a hátralévő tartozást. Ki tudja, ha nem így teszek, tán még most is nyögném a kamatokat.

A memóriám hála Istennek, meglehetősen jó. Így tisztán emlékszem, hogy akkoriban a szocik voltak kormányon. Autótörlesztésem napjaiban éppen azzal harsogták tele a médiát, hogy nincs baj, hamarosan stabilizálódni fog itt minden. Hogy mindez nem így történt, azt mára jól tudjuk. Mindenki, aki érintve volt benne, nagyon jól tudja. Kivéve azokat, akik a valóságos bajt, ha nem is okozták, de elhallgatták. Hiszen az első három közjogi méltóságnak teljes bizonyossággal birtokában álltak azok az információk, amelyekkel megálljt parancsolhattak volna a nép eladósodásának.

Persze hiába írtuk le többen több helyütt is, hogy ugyan az első Orbán kormány hagyta jóvá a devizahitel-felvételt, viszont ez egyrészt uniós csatlakozási követelmény volt, másrészt csakis azokra vonatkozott, akik a fizetésüket devizában kapták. S azt is hiába próbáljuk az ostoba liberális szimpatizáns fejekbe sulykolni, hogy ennek a törvénynek a teljes kiterjesztése már a szoci kormány sara volt, ráadásul egy pénzügyi szakember kormányfővel az élen. Ahogyan az is teljesen hiábavaló próbálkozás, hogy a második Orbán kormány már ezt az áldatlan állapotot örökölte a kígyózó kígyós, útelágazódásos, libafarmos senkiháziaktól.

Fel, vörösök, proletárok!

Vagy, hogy máshogyan mondjam, a mostani baloldal öregebb elvtársai egytől egyig bűnrészesei voltak e folyamatnak. A fiatalabb generáció pedig nyílatlan szemű kölyökmacskaként csüngött a csecsükön, aztán onnan szívta magába a politikai gazdaságtan Marx ízű, vörös tejét. S ezek az otromba figurák, ezek a hazájuk ellen szavazó igazságbajnokok ágálnak most a kormány ellen, amelyik úgymond „kilakoltat”… na, de erről majd később.

Egyelőre nézzük azt a bizonyos újbaloldali huszonegyedik századi pártot, amelyik a kettős keresztet cserélte fel az uniós csillagokra. Kiderül, hogy ezek a (most már teljesen nyíltan) zsúrpubik a propagandagépezetük összes szócsövén keresztül hazugságokkal árasztják el a közvéleményt. Erre mit tesznek? Beismerik? Jaj, dehogy! Elkezdenek „devizahitelesezni”. Mert hát ceterum censeo… blablabla… devizahitelesek!

És akkor egyszerre minden el van felejtve. Amiként ők is elfelejtik, hogy azokkal a szemkilövetőkkel paroláznak, akiknek 2006-tól kezdve első számú célpontjai voltak. Egy kis tünti itt, egy kis tünti ott, némi Mika Tivadar, csipetnyi Gozsdu Udvar, Hellerek és Havasok közt kergetve a szebb jövő iráni forradalmi gárda illatú pillangóját, akár kivénhedt skinként, akár gyengécskén muzsikáló vloggerként.

Csakhogy én emlékszem 2011 tavaszára is, amikor meghívást kaptam az elnöki stáb értekezletére. Azt hittem, valami nagynak, valami nemesnek, valami magasztosnak leszek a tanúja. Nagyon nem így történt. Az értekezleten arról volt szó, hogy legközelebb hogyan hackeljék meg a kormánypárti javaslatokat. Hogy milyen molinókat feszítsenek ki, hogy mi legyen a molinók szövege, hogy mekkorák legyenek a molinók… Már kezdtem azt hinni, hogy valakinek komoly szitanyomó üzeme van fusiban, a csapatból. Gondolom, ezzel nem is tévedtem sokat. Mikor rám került a sor, hogy hát mondanám el én is a véleményem, ezt mondtam:

– Biztos fontosak ezek a molinók, de én mást javasolok. Fogjátok az összes pénzt, amit molinókra, óriásplakátokra, hirdetésekre költötök, és vegyetek rajta üresen álló ingatlanokat Borsodban, Nógrádban, meg Szabolcsban. Aztán vegyetek mellé földet, és mindezeket adjátok oda lakhatásra és megmunkálásra a nincsteleneknek. Csináljatok valamiféle faluszövetkezeteket.

– Hogy jön ez ide? – kérdezte az egyikük, aki most a polgári perrendtartás, valamint a bírói testület összetételének jóvoltából személyiségi perek sérelemdíjaiból élő influencer.

– Úgy – mondtam neki- hogy a molinókból nem lakik jól az, akinek nincs mit ennie. És a molinók alá nem bújhat az, akinek nincsen tető a feje felett.

Azt mondták, nem értek hozzá. Szerintem meg ők nem értettek hozzá már akkor sem. Vagy tán érteni sem akartak. Ezért van az, hogy a választási győzelem érdekében képesek voltak azokkal is összebútorozni, akik a felállított hitelcsapdákba beterelték a népet.

Na, de kik azok a devizahitelesek?

És persze most gátlástalanul és melldöngetve beállnak ugyanabba a kormány elleni ekébe. Mind. Együtt. Elég nekik annyi, hogy a Nyugati Fény, vagy a Közös Ország nevű teljesen független médiumok és oltári mód független civil mozgalmak készítsenek egy videót, valakinek a brutális és embertelen kilakoltatásáról. Egy devizahiteleséről. Egy DE…VI…ZA…HI…TE…LE…SÉ…RŐL!!!

EGY DEVIZAHITELESÉRŐL?

Nos, pont a legutóbbi nem arról készült, hanem egy olyan családról, amelyik már úgy kábé tíz éve egy olyan albérletben élt, amelynek se a bérleti díját, se a közös költségét nem fizette, de még a közüzemi díjakat is volt szíves totálisan ignorálni.

És akkor itt jön a történet lényegi része. Hogy hát kérem tisztelettel, jó lenne már hiteles és hiteles közt némi különbséget tenni. Hogy nem igazán lenne szerencsés azokat, akik a legújabb, ráncfelvarrott bömös lízinges megvétele miatt sodródtak a tönk szélére, azokkal összemosni, akik teszem azt családi házat vettek a banki hitelből. S főképp nem kéne még ezt a kettőt sem egy kompániába tenni azokkal, akik egész egyszerűen illegális lakásfoglalók.

Annak a kedves liberálisnak pedig, aki ezt nem érti, egy igen egyszerű kísérletet javaslok. Adja bérbe a lakását egy családnak. S ha a család nem fizet bérleti díjat, akkor nyeljen egy nagyot, és ne szóljon. Ha nem fizet rezsit, akkor tűrje. Amikor a szolgáltatók kopogtatnak az ajtón, hogy hát villany, csatorna, víz, gáz, akkor vonja meg a vállát, és legyen européer módon engedékeny! Tegye mindezt tíz hosszú évig! S ha utána is van kedve ostoba, hatásvadász videókat forgatni a „szegény kilakoltatottakról”, akkor lelke rajta! Hozzáteszem, az igen csodált nyugaton a bank az első szóra viszi a házat!

Köztünk legyen mondva, a kormány igen sokféle módon próbált segíteni, vagy legalábbis gondot enyhíteni. Például a forintosítási árfolyam kiharcolásával, vagy az adósságrendező hitel bevezettetésével. Illetve azzal, hogy a téli hónapokra felfüggesztette a díjbehajtásokat és a kilakoltatásokat. A károsultak persze – akik időközben próbáltak egyfajta önsegélyező rendszert felállítani, és folyamatos jogi, valamint pénzügyi önképzésen igyekeznek maguknak jogorvoslatot kiharcolni – mondhatják erre, hogy ez vagy nem így van, vagy pedig ennyi nem elég.

Amennyiben azonban a bank, vagy más pénzintézet követeli a jussát, uram bocsá’ a tulajdonos érvényt kíván szerezni tulajdonosi jogainak, a mindenkori kormánynak igencsak meg van kötve a keze. Nem a Fidesz-KDNP kormánynak. Hanem a mindenkorinak. Pláne, ha időközben több százmilliárd forintnyi rendkívüli költségvetési átcsoportosítást kell végrehajtani határvédelemre, holott ennek finanszírozása az EU dolga lenne. Pláne, ha a Kádár-katonák, majd az utánuk jövő szoci utódpárt által leharcolt és lelakott szociális ellátórendszert kell romjaiból újraépíteni. Pláne, ha az évtizedes elmaradással küzdő infrastruktúrát kell uniós kötelezettségből és saját érdekünkből is európai színvonalúra felhozni, vagy legalábbis ahhoz közelíteni.

***

Mélységesen sajnálom azokat, akik úgy kerültek devizacsapdába, hogy arról nem tehettek. Azokkal is együtt érzek, akiknek devizatartozásai a pillanatnyi luxus oltárán születtek meg. De gyűlölöm a hatásvadász összemosásokat, s az esetenként valóban ostoba, netán tudatosan rosszindulatú élősködőknek az áldozatként való bemutatását. A legjobban pedig azokat gyűlölöm, és azokat vetem meg, akik földönfutók hátán akarnak a hatalom közelébe férkőzni.

() VBT ()     

Kiemelt kép: Heath Ledger Joker szerepében “A sötét lovag” (2008) című filmben